A hazai jazz, funk rajongók joggal örülhetnek, hiszen kis hazánkba látogat a három világhírű jazz basszusgitáros, legújabb közös lemezük, a Thunder bemutató turnéja egyik állomásaként.

A hazai jazz, funk rajongók joggal örülhetnek, hiszen kis hazánkba látogat a három világhírű jazz basszusgitáros, legújabb közös lemezük, a Thunder bemutató turnéja egyik állomásaként. Külön külön már járt nálunk Stanley Clarke a Return To Forever-rel, Marcus Miller tavaly két fergeteges koncerttel, és a Béla Fleck & The Flecktones mellett szólóban is fellépő Victor Wooten most egy színpadon áll, hogy megmutassa, hogyan tud együtt és egymás mellett zenélni három basszusgitáros zseni.

Így hárman először 2006. októberében játszottak New York City-ben a Bass Player LIVE! rendezvényen, ahol számukra is meglepetésként szolgált, hogy mennyire jól tudnak együtt zenélni. Már ott eldöntötték, hogy érdemes továbbvinni ezt a vonalat, és régi rajongói vágynak megfelelve 2007. végén stúdióba vonultak, majd 2008-ban kiadták közös albumukat a Thunder-t. Az augusztusban kezdődött amerikai, ázsiai végül európai körútjukon ennek a lemeznek az anyagát hallhatjuk tőlük.

A felállás vezetője az a Stanley Clarke, aki, amikor beiratkozott a zeneiskolába, az utolsók között érkezett, így már csak a nagybőgőt választhatta. Néhány évvel később már a philadelphiai zeneakadémián diplomázott, majd bevetve magát a jazz élvonalába, olyan nagyságokkal játszott, mint Horace Silver, Art Blakey, Dexter Gordon, Gato Barbieri, Joe Henderson, Chick Corea, Pharoah Sanders, Gil Evans vagy Stan Getz. Majd a Return to Forever együttesben Chick Corea oldalán - és később Jaco Pastoriusszal - beírta magát a jazzvilág legjobb basszusgitárosai közé.



Marcus Miller, a nála valamivel fiatalabb multiinstrumentalista zenész, zeneszerző és producer – akinek bár a basszusgitár az alaphangszere, ugyanúgy játszik klarinéton, basszusklarinéton, zongorán, szaxofonon vagy gitáron. David Sanborn és Miles David társzenészeként robbant be az élvonalba. Noha szólóiban nem egyedül ő képviseli azt a játékstílust, amelyben a slappelés (a húrok ütés általi megszólaltatása) a leghangsúlyosabb elem, mégis legemblematikusabb személyisége az irányzatnak. Játéka, amely a fúziós jazz és a funky műfajában megkerülhetetlen, éppen a slappelésről ismerhető meg a legkönnyebben.



Hármuk közül a legfiatalabb Victor Lemonte Wooten, aki kétségkívül a föld egyik legnagyobb élő basszusgitárosa. Karrierje két évtizede töretlen: azon kevés zenészek egyike, akit még az „oktató-VHS-átmásolós-kikockázós” generáció emelt a vállára, de a mai, Youtube-on élő nemzedék is saját hősének érez. Bár a világ a Béla Fleck & The Flecktones tagjaként ismerte meg, ma már bármit csinálhat, a szakma és a rajongók ugyanolyan érdeklődéssel és lelkesedéssel figyelik. És ő csinál is. Amellett, hogy Marcus Millerrel és Stanley Clarke-kal „szupergrupozik”, olykor beugrik Chick Corea Elektric Bandjébe. De ami a legfontosabb: saját családi zenekarával, a Victor Wooten Banddel mára a világ talán legkedveltebb és legkeresettebb basszusgitáros produkciójává nőtte ki magát, amellyel jóformán állandóan turnézik és „örömzenél.”



Ha valaki netán azt gondolná, hogy az SMV egy túlságosan szélsőséges, szokatlan, furcsa felállású zenekar, amelyben fárasztó szólók váltják egymást, nagyon téved: a három kiváló nagyság olyan egymásra figyeléssel, érzékenységgel, tudással és örömmel játszik, hogy magával sodorja még a legkétkedőbb hallgatót is!



Forrás: KultúrPart