Piroschka Dossi könyve hiánypótló, figyelemreméltó, érdekes olvasmány, amely a képzőművészet (elsősorban a festészet) alkotásainak 20. és 21. századi megítélésének nagyon is kézzelfogható tényeit tárja fel. Kik a szereplői ennek a világnak? Festők, alkotók, művészek? Nem! Elsősorban a pénzemberek.

Tom Wolfe 1975-ben megjelenő Festett malaszt [The Painted Word] című művészetszociológiai publicisztikája terjedelme ellenére alaposan körüljárta, a 20. századi, – elsősorban amerikai – művészet alakulástörténetének kulisszatitkait, működésbeli hátterét, ahol a művész és művészettörténész, valamint a galériatulajdonos együttesen alakíthatja ki a műalkotás karriertörténetét, vagy egyáltalán, magának a műalkotássá válásnak a folyamatát. Wolfe elképzelései jobbára azonban megmaradtak a művészetelmélet berkein belül, pedig ha tudta volna, mit szalaszt el? Lehet, hogy tudta, csak az ő létfeltételei is korlátozva voltak a művészet piacának óriásai által? (Hasonlóan a művészetelmélet terrénumán marad Artur C. Danto is A közhely színeváltozása című kötetében.)

Piroschka Dossi könyve hiánypótló, figyelemreméltó, érdekes olvasmány, amely a képzőművészet (elsősorban a festészet) alkotásainak 20. és 21. századi megítélésének nagyon is kézzelfogható tényeit tárja fel. Kik a szereplői ennek a világnak? Festők, alkotók, művészek? Nem! Elsősorban a pénzemberek: bankárok, befektetők, milliomosok, milliárdosok, a felső tízezer képviselői, akik hatalmukat, státuszukat a művészet által kívánják megszilárdítani, vagy akár biztosítani. Itt lépnek a képbe a kereskedők, aukcióházak tulajdonosai, képkupecek, nyerészkedők, managerek, akik csakis az anyagi haszon reményében, megtervezett piacgazdasági folyamatok révén alakítják ki a művészekkel (korunk popsztárjaival) karöltve árlistáikat, pénzforgalmi menetrendjüket.

Ideje leszámolni a művészet elavult koncepcióival – ezt nemcsak sugallja Dossi könyve, de kőkeményen alá is támasztja, sőt, történeti példák gazdag sorával bizonyítja, hogy igazából a régebbi korokban is, mikor még nem milliós nagyságrendű dollárkötegek cseréltek gazdát az egyes aukciókon, illúziók vezette ideálképek alakították művészről, művészetről szóló elképzeléseinket. Pedig már akkor is az üzlet része volt a művészet, ha nem is annyira látványosan és globálisan. Az illúziók fenntartásában persze manapság is érdekeltek a felek.

Dossi hihetetlen érdekes összefonódásokra, összefüggésekre irányítja rá a figyelmünket állami vagy magánmúzeumok igazgatói, vagyonkezelői, kurátorai, galériák tulajdonosai vagy a gyűjtők örökölt vagyonai és stratégiái között. Aki netalán az egyes gyűjtemények vándorlási szokásairól szeretne bővebben tudni, az itt könnyen információkhoz jut. De az is aki kevésbé tájékozott a jelenkori képzőművészet alkotóit és alkotásait illetően.

A marketing, a PR, a piackutatás, a kereslet kialakításának módozatai, a ranking, a hype, stb. szavak sűrű könyvbeli előfordulása leginkább egy tőzsdei szaklap idegenül hangzó, kívülállóknak (értsd gazdaságilag nem számottevő népesség) kissé érthetetlen, világát idézik. Dossi könyvének éppen az a lényege, hogy világosan elbeszélve tudja megmutatni számunkra: a művészet gyakorlatilag a piac része, mindennapos pénzügyi tranzakciók sorozata, amelyek azonban csak alkalmanként sározódnak be egy-egy nyilvánosságra kerülő kétes ügy által, de a művészet mítosza(i) még manapság is az ártatlanság, az önkifejezés, stb. kellő mázát, biztonságot nyújtják (miközben legalább 50%-uk a feketekereskedelem és a hamisításipar „katalógusait” gyarapítja). Amerikában – történetileg indokolhatóan – a kezdetektől, de a globalizáció hatására mára már mindenhol: a művészeti teljesítmény az árképzés mutatványai alapján kap értéket.

Ha Vermeer-nek, Rembrandt Mona Lisájának, Van Gogh-nak vagy Gauguin-nek, netán a könyv borítóját is megihlető 8500 gyémánttal díszített koponya megalkotójának, Damien Hirstnek a sikertörténetére – igaz történetére – vagyunk kíváncsiak, kiváló művészettörténeti, piacgazdasági, közgazdasági-szociológiai elemzéseket, tényfeltáró beszámolókat találunk ezzel és másokkal kapcsolatban a HYPE!-ban. S érdemes az egyes árulkodó című fejezetek (A művészeti piac. Hype és nyájösztön; A gyűjtő. A vágy tárgya; A kereskedő. Promóterek és paraziták stb.) utalási bibliográfiáját is tanulmányozni.

Emlékezzünk Edgar Allan Poe nagyhírű, Babits Mihály által fordított esszéjére, A műalkotás filozófiájára. Poe itt A holló című költeményének elkészültét, megtervezettségét, úgymond irodalmi szempontokon kívül eső befolyásoltságát is színre viszi, nem kis feladatot adva ezzel a későbbi kritikusoknak, irodalomtörténészeknek. Egyrészt Poe tréfának szánta-e ezt az írását vagy komoly, őszinte „vallomásnak” (Dossi könyvének elolvasása után hajlok rá, hogy az utóbbi), másrészt akkor vajon a műalkotás esztétikája mi alapján határozható meg? Létezik-e egyáltalán ilyen? 

A megtervezett, közízlésnek helyt adó, pontosabban a közízlést kialakító tevékenység vajon nevezhető-e művészetnek? A válasz: egyértelműen, nagyon is. Ezt viszont talán jobban kéne a fejekbe sulykolni, erőltetni a ma oly népszerű, s rengeteg hallgatót okító művészettudományi, -történeti egyetemi szakokon, s nem csak a fizetős művészet-, médiaszociológia stúdiumokon (így lesz a pénzből pénz). A művészetből mindig azok éltek meg jól, akik egyszerre értettek a pénzpiac és a művészeti piac mozgásaihoz, netalán mozgatásához. Dossi könyve ennek át- és belátásához kiváló segítség.

Érdekes lenne a könyvpiacról, mondjuk a hazai könyvpiacról, irodalmi termelésről is egy hasonló kaliberű könyvet olvasni. (Lesz-e valaki olyan merész és elhivatott ezt megírni? – a hazai képzőművészeti gyűjtemények történetéről [ez itt a reklám, a hype helye] éppen most jelenik meg Ébli Gábor könyve, szintén a Corvinánál) A jelenlegi könyvpiaci átalakulások a nemzetközi képzőművészeti tőzsdéhez hasonló kérdéseket vethetnének fel, s a piac korlátozottsága miatt szinte laboratóriumi, átlátható feltételek mellett lehetne vizsgálni az irodalom – lokális és speciális – tőkepiaci színeváltozását. Dossi könyvének kérdései és általa leírt jelenségei jó alapot kínálnak ehhez is.