Spiegelmann Laura első könyvében, az Édeskevésben bőven akad mindegyikből a címben említettek közül. A regény mégis optimista kicsengésű.
Az ő története az Édeskevés elbeszélés-füzére; lazán egymáshoz kapcsolódó fejezetek, mindegyik egy-egy hosszú, nagy levegővel előadott mondat. Amolyan jól kidolgozott napló ez, melyben a beszélő nem elsősorban abban érdekelt, hogy rögzítse az eseményeket, hanem abban, hogy elrendezze azokat a saját belső világában, feldolgozza, reflektáljon rájuk, megértse, miért vannak úgy a dolgok, ahogy. Éppen ezért – megengedő pillanatainkban – elfogadható a fülszöveg állítása, miszerint „az írás itt nem önművelés, passzió, becsvágy, pénzkereset, hanem utolsó tét, amire mindent fölteszel”.
Szép gondolat. Garaczi László jegyzi, és aki emlékszik a Litera bemutatja Spiegelmann Laurával foglalkozó cikkére, az tudja, hogy az ajánlás – Flaubert elhíresült kijelentésére utalva („Bovaryné én vagyok”) – a következő mondattal kezdődött: „Spiegelmann Laura én vagyok, mondhatnám, ha én lennék Spiegelmann Laura (miért, nem én vagyok?), a név tehát ez esetben is félrevezető, nem tudható, kit rejt a név, kit takar ki, a szerző halott…”. A lauramanga.blog.hu-n pedig a nevet birtokló beszélő a következő bejegyzést tette nemrég: „egyre többen Garaczi Lászlóval gondolják azonosíthatónak szerény személyemet, természetesen tévesen…”
Mindent összevetve, kellemes kis hype-pal jelent meg a Magvető Kiadónál (!) az Édeskevés, jó érzékkel játszva rá arra, hogy a pornográf jelenetekkel átitatott szenvedéstörténetnek az eladhatósága jelentősen megugrik, ha egy olyan név mögé bújtatják, mely lebegtetve hagyja, ki is áll pontosan mögötte. S legyen bár Garaczi maga, vagy bárki más – titkon talán a könyv minden olvasója abban bízik, Laura valóságos, hús-vér lány –, a lényegen mit sem változtat: a Laura névre hallgató elbeszélő az elbeszéltek valóságosságát állítja. Ami ugyancsak fölizgat(hat)ja az izgalomra éhes (olvasói) szemeket. Az ugyancsak a Literán készült interjúban Laura azt ecseteli, a név a család elől rejti el – mégse lenne jó, ha a nagyi végig őt látná a betűk mögött. Merthogy, mint mondja, „a referenciális olvasás tarol”. Vagyis mindenki mindent szó szerint ért.
Miközben persze a regényből egyértelműen kiderül, hogy rutinos, magabiztos tollú és tájékozott bölcsésszel van dolgunk. Nem csak a végig egységes színvonalon tartott hosszú mondatok miatt, hanem hogy a szöveg a viszonylag sok popkulturális utalás mellett úgy tűnik, tökéletesen tisztában van az ún. „női irodalom” minden rákfenéjével. Tartózkodik attól, hogy csöpögős legyen, de a női testet olyanként mutatja meg, mint ami „megbaszható”. Provokatív, ugyanakkor kimódolt: minden egyes leírt szó, jelöljön az intim testrészt vagy aktust, mérnökien kiszámított és elhelyezett, a regény világát át- meg átszövő testi kiszolgáltatottság tapasztalata pontosan úgy van adagolva, hogy engedményt tegyen az olvashatóság felé, de kellően kommersz maradjon a kevésbé finnyás közönség számára. Laura mondatai úgy közérthetőek és feldolgozhatóak, hogy közben egy fejezet – az Amatőrség elvesztése – komplett Tandori-átírásként épül a szövegbe, méghozzá jelölten: ugyanez volt az egyik cikluscíme a mára klasszikus Tandori-kötetnek, az Egy talált tárgy megtisztításának, amint a vonatkozó fejezet az e ciklus címadóját gyakorlatilag egy az egyben magáévá teszi. (A könnyebbség kedvéért: akad itt szó szerinti átvétel a Harry Potter ötödik részéből is. Laura tehát játszik, szórakozik: ő az a bizonyos macska a saját szövegében, aki pofozgatja a gombolyagot, jelen esetben a laikus olvasót.)
A „referenciális olvasás” innen nézve totális csődöt mond, az Édeskevés pedig a nyelvbe tér vissza. Rémképei közt ott van Ellis kultikus első könyve, a Nullánál is kevesebb – a cím talán éppen erre, pontosabban az Ellis regényével való rokonszenvre és párhuzamra utal –, ezzel pedig ott van tán a minimalisták eszménye is a – szó szerint – „lecsupaszított”, pőre valóságról (és kifejezésmódról). De ott van a keményvonalas Ellis, A vonzás szabályai vagy akár az Amerikai Psycho erőszaka egyaránt. Hogy a hanyatlástörténetről ne is beszéljünk: az alkesz lány tragédiája megkapóan tudatos felépítmény; hiába a hektószám fogyasztott vodka, józan és precíz szöveg csusszan elő Laurából.
És a végén, de csakis a legvégén kiderülhet: az őrület oka a szerelem elvesztése. Ám amint az utolsó fejezetben szemlélt fotók a szemlélés hangulatától függően változnak pozitív vagy negatív irányba, úgy a regény kicsengése az épp reményteli pillanatot „fagyasztja be”: „visszateszem a két képet ugyanoda, halványan talán el is mosolyodom, nem tudom, néha úgy érzem, talán van még bennem élet”. Legyen így. A könyv kedvelhető, de ki tudja, mikor száll ki belőle az élet
