Az eredetileg blogbejegyzésekként (www.lauramanga.blog.hu) induló, végül a Magvető Kiadónál idén szeptemberben megjelent kötet, Spiegelmann Laura Édeskevés című regénye már a publikáció korai szakaszaiban fölvetette a szerző kilétének, ezzel pedig egy irodalmi hagyománynak a kérdését. Íme az utóbbi évek álneves könyvei.
Ez az irodalmi „hagyomány” persze nem újkeletű, ugyanakkor érdekes kihívásokat mutat. Weöres Sándor 1972-es Psychéje Lónyai Erzsébet Mária fiktív alakját teremti meg, és rajta keresztül épít föl egy tizenkilencedik századi képzelt történetet, mely magát vallomásként, életrajzként egyaránt értelmezi.
Esterházy Péter 1987-ben Csokonai Lili néven jelentette meg Tizenhét hattyúk című könyvét, mely ugyancsak fiktív életrajz, élettöredék; olyan női perspektíva fölrajzolása, mely mindenekelőtt a női test értelmezhetőségét köti össze a beszélő hangjának eredetiségével, autentikusságával.
Parti Nagy Lajos regénye, A Test angyala Sárbogárdi Jolán néven 1990-ben jelent meg. Itt a szerzői név azonban nem egy életrajzi elbeszélés „valóságos” centrumát jelöli, hanem megkettőzést: a képzelt Sárbogárdi Jolán maga is író szeretne lenni, könnyű romantikus regényt szeretne írni. Az ő munkája A Test angyala, mely a műfaj sajátosságai révén szoros szálakkal kapcsolódik a populáris kultúrához illetve a lányregények jellegzetes nyelvezetéhez.
Kérdés persze, hogy Spiegelmann Laura regénye mennyiben kötődik ehhez a „férfihagyományhoz”, a férfi testből előszakadó „női” prózához. Bizonyos értelmezői iskolák állítják, hogy létezik „női írás”; ezek alapján a fentebbi szövegek és az Édeskevés – amennyiben elfogadjuk a lehetőséget, miszerint a szerző valójában férfi – csupán imitálják a „női nyelvet”, de nem valódi női írásokként kell tekintenünk rájuk. Ugyanakkor aligha találunk akár az Édeskevésben is olyan helyet, mely leleplezné (férfi) beszélőjét. A nyelv csak nyelv: ami pedig háttérként kirajzolódik a regényben, az maximum egy olyan világ hatalmi logikája, melyet inkább talán férfi perspektívából tudunk nőiként látni. Azaz az Édeskevés elbeszélésfüzére olyan nőképet teremt, mely messzemenőkig férfiszempontúnak mutatja magát.
Itt ugyanis a nő gyakorlatilag egyszerű testként íródik, testként, mellyel a legkülönfélébb műveleteket (elsősorban természetesen behatolást) lehet végrehajtani. Az elbeszélő, „Laura” vallomása több helyütt a testi beavatkozások meglehetősen kendőzetlen krónikája, legyen szó kiüresedett, állatias szexről vagy épp kórházi katéterezésről, kényelmetlen orvosi vizsgálatokról. A történésekhez fűzött reflexiók ugyanakkor a testiségtől meglehetősen távolinak tűnnek: míg a szexjelenetek a női testkép férfiszempontú rajzát skiccelik föl, a belső események föltárulkozása egy iskolázott, érzelmességre is hajlamos érzékelő karaktert mutat. Így tehát amíg a könyv minimalistának mutatkozik a külső történések közvetítését illetően, egyúttal el is távolodik attól a minimalista hagyománytól, mely megelégszik ezzel az egyszerű közvetítéssel, az eseménytelen események puszta rögzítésével.
Persze, mindettől függetlenül az Édeskevés alkalmasnak látszik arra, hogy szóra bírja a fentebb említett irodalmi hagyomány „kikérdezőit”. Nem lányregény, de úgymond elébe is megy az „akarnok feminizmusnak” (Garaczi László kifejezése). Éppen ezért alighanem könnyen áldozatául is eshet a „női írás” bűvkörébe ragadt értelmezéseknek…
