Bán Zoltán András író és kritikus vett egy nagy levegőt és belevágott életének újabb szakaszába. 54 éves, csinált már sok mindent, volt aktív, szorgalmas kritikus, volt sokkal komótosabban dolgozó író. Sokáig, egészen pontosan mostanáig a Magyar Narancs kulturális rovatát vezette, ahonnan - békében és a kölcsönös jóakarattal most elköszönt. Bán Zoltán András most "főfoglalkozású" magyar író. Szász Eszter beszélgetett vele.
Nem lett botrány, és nem vették sehogyan. Rengeteg kritika jelent meg róla, talán húsz is, nyolcvan százalékban eléggé elismerő, tévészereplések, miegyéb, ennek ellenére alig bizonyult eladhatónak. A cím lehet a felelős, meg hát az is, hogy én csak az irodalmi szakma szűk köreiben vagyok ismert figura.
Mennyire önarckép a regénybeli Zsigó? Ha jól tudom, Ön Kompolthy Zsigmond néven is írt.
Minimális mértékben önarckép. Én sem vagyok már fiatal, nekem is sok közöm volt az operához, anyám a kórus tagja volt 20 éven át, magam pedig a gyerekkórusban énekeltem évekig, és én is zenésznek készültem. És azt sem tagadhatom, hogy a regény főhősnője „ismerősöm“ volt életem egy nem egyszerű szakaszában. Sok mondat került bele a szövegbe, amit ő mondott a valóságban is.
Írói pályafutása későn indult. Akkorra tanulta meg (ezer kritika után), hogy kell írni? Vagy akkora jött rá, hogy van mit mondania, mesélnie az olvasóknak? Nem sajnálja, hogy korábban még nem volt elég szívós ahhoz, hogy megharcoljon saját témáival, saját nyelvével?
Kritikusi pályám is későn indult, valódi értelemben csak a rendszerváltáskor, azaz a Holmi című folyóirat megalakulásával, más szóval 35 éves koromban. Meggyőződésem, hogy a Kádár-rendszerben nem lehetett szabadon kritikát írni, ez erősen akadályoztta pályakezdésemet, mindezt bővebben kifejtettem egy novellisztikus, igen hosszú esszében. A címe Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!, amely hamarosan megjelenik könyvben és a Kalligram című folyóiratban is. Amúgy meg szerintem a prózához kell egy bizonyos mennyiségű élettapasztalat, szóval az érett kor itt inkább előny, mint akadály. És tény, hogy a kritikaírással sokat tanul az ember prózaíróként is, hiszen a műbírálat is próza.
Egyszerre szépíró is, kritikus is. Hogyan működik a kettő? A szépíró lenézi a kritikust és a kritikus fütyül a szépíróra? Kapott-e bántó kritikákat, és ilyenkor hogy működik magában a kritikus? A kollégával ért egyet, vagy az egy testben lakozó jóbarát szépíróval? Hogy fogadja a lehúzó kritikát?
A kettős jól működik, mert meggyőződésem, hogy normális irodalmi világban e két szerep nem válik el élesen, hanem inkább kiegészíti egymást, gondojunk csak Ady, Kosztolányi vagy Babits működésére, akik koruk legnagyobb kritikusai is voltak. A Kádár-szisztéma erőszakosan elválasztotta a két pályát, és ez csak manapság kezd ismét normálisan működni, egy fiatal író ma éppen annyi kritikát ír, mint verset, novellát.
Igazán bántó kritikát még nem kaptam, ostobát, értetlent igen, de ez nem számít, éppen azért, mert buta. Ha a letolás vagy a sok fenntartás alapos és megfontolt, akkor az írónak nincs oka a sértődésre szerintem. Remélem, én sem fogok beleesni ebben a hibába.
A kritikákban sokszor leírták, hogy a Selyempina krúdys a szöveg. Hat önre erősen Márai is. Kik azok az írók, akiknek büszkén lenne tanítványa, folytatója?
Krúdy hatott rám, és nem dicséretnek, hanem ténykérdésnek veszem, ha ezt felemlegetik. Márai viszont nem hatott, csak amennyiben őrá is hatott Krúdy. Márai már nekrológjában kijelentette, hogy Krúdy volt a legnagyobb magyar prózaíró, ezt a meggyőződését aztán Kertész Imre is átvette – és ki vagyok én, hogy ne értsek egyet velük?! A magyar irodalomból kevesen hatottak rám, talán még Szomory, Kemény Zsigmond, valamint Péterfy Jenő, aki viszont nem volt prózaíró, hanem „csak” esszéista, kritikus. Őróla egyszer még szeretnék írni egy regényt. A mai magyar irodalomból talán csak Bodor Ádámot érzem közel magamhoz, de ő a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolt. És ott van még persze Tandori Dezső, de hát ő tényleg külön galaxis.
A városban az járja, hogy Kertész pótapja lett, mentora és támogatója, míg egyszer cifrán összevesztek, mert Ön rosszakat mondott egy Kertész könyvről. Kertész megsértődött, Önt irodalmi pitbullnak nevezte, a beszélgetést is beszüntette. Mi most a helyzet? Beszélnek? Amúgy szolíd tisztességgel vagy a régi, hatalmas szeretettel?
Ez roppant bonyolult kérdés. Elsőként annyit, hogy a pletyka nem pletyka, hanem igaz, valóban igy alakult a kapcsolatunk, ahogy a kérdében szerepel, de hát ezt én el is szoktam elmesélni, ha kérdik. Már fogadja a köszönésemet, persze ő keveset van Budapesten, és már nem fiatal ember, nem jár társaságba, én meg szintén ritkán fordulok elő Berlinben. Kertész Imrét rendkívüli súlyú szellemi jelenségnek látom ma is. Ő akkor volt teljesen független, azaz a Kádár-rendszer elején, amikor szinte mindenki a hatalom közelében tolakodott. És hosszú évek alatt, szinte nyomorogva, ekkor írta meg a főművét, (bizonyos értelemben az egyetlen könyvét), ami ismét teljes szellemi szuverenitását dícséri. Ez nagyon nagy és roppant ritka dolog, különösen egy diktatúrában.
Még egy szubjektv megjegyzés: ha egy pillanatra félretesszük az irodalomelméleti megfontolásokat, és a valóságot azonosítjuk a fikcióval, azaz elfogadjuk, hogy az Apám volt című novellámban ő mint Kertész Imre szerepel, akkor gondoljunk bele, hogy a narrátor (aki eszerint én magam lennék...) mégiscsak azt mondja róla: ő volt az apám. Egy idegen emberről ennél többet nehéz mondani, ha nem tévedek.
Ma semmi nem függ a kritikától, hiszen naponta tapasztaljuk, hogy agyondícsért könyveket a kutya sem vesz meg, és sokszorosan eláztatott művek 30-40 ezer példányban kelnek el. Ma az olvasók mindenekelőtt a tévébemondók meg az úgynevezett celebek, valójában szellemi értelemben nem is létező szörnyetegek könyveit veszik meg, az igényes irodalomból meg csak a márkanevekre harapnak rá: az irodalomban is vannak Audik, és a közönség ezeket keresi. Ismeretlenül, igényes művel sikert aratni ma elég nehéz. És ez csak a próza. Verseket – holott több jó költőnk van, mint prózistánk – senki nem vásárol, ami egészen elborzasztó fejlemény. A kritikusok légüres térben dolgoznak. De talán ez az ára a kritikai szabadságnak, amely mára végleges lett, és nem függ sem hatalomtól, sem pénztől. Legfeljebb – nagyon kis mértékben – bizonyos írói klikkektől, de ez talán elkerülhetetlen és nem volt másként az aranykorként emlegetett Nyugat-korszakban sem, gondoljunk csak bele, milyen iszonyatos árat fizetett József Attila a Babitsot lehúzó cikkéért!
Magyarországon mindenki fiatal írónak számít, amíg még akar mondani valamit. Ön, ezek szerint, egy 1954-ben született fiatal író. Miben reménykedik, miközben tudja, hogy egyre kevesebb és egyre felületesebb az olvasója? Vagy az olvasók is mind fiatalok a 100 éves korig?
Semmiben nem reménykedem. T. S. Eliot azt mondta, hogy egy költőnek az a fontos, hogy legyen legalább egy maroknyi csapata, amely figyelemmel követi a produkcióját. Ez a csapat megvan nekem, és ez elég. Persze pénzt nem lehet keresni vele, na, ez igaz…
Miért nem született és talán nem is születik irodalmi nagyregény a rendszerváltásról, a magyar történelem egyik legnagyobb változásáról? Nincs, aki megírja, vagy nincs aki elolvassa?
Nem tudom, miért alakult így. Biztos lenne, aki elolvassa. De még nincs vége a történetnek, még élünk, és születnek új és új jelöltek. Egyébként persze írtak már erről regényt, csak azok olyan rosszak, hogy senki nem veszi őket észre. Nevek említésétől ezért most eltekintenék.
Sok kritikát írt. Úgy tűnik, mindegyiket önmagáról, alig-alig az olvasmányokról. Rövid és gyors írások után nincs kedve hosszan, komótosan önmagáról mesélni? Lenne mit? Lenne kinek?
Nem gondolom, hogy magamról írom vagy írtam a kritikákat, ha így lenne, semmi befolyásuk nem lenne, ami nem állítható, különösen a régebbi írásokról. Ha lenne kinek mesélni, a kislányomnak mesélnék, és fogok is, de ő még csak nyolc éves, vagyis nem érhet még meg mindent. Remélem, egyszer megírhatom a részben fiktív önéletrajzomat, és akkor az lesz ez a bizonyos mese.
Beleképzeli-e magát saját olvasóinak helyzetébe írás közben? Kinek ír és minek, főleg, ha egyáltalán nem akar az olvasó kedvében járni? A talán remek új nyelvet alkotó, netán öt perc alatt a feledésben eltűnő bonyolult mondatgörgetegek szándékosan alázzák meg azt, akinek végül is készülnek?
Nagyképűen fogok válaszolni, mégpedig Igor Stravinskyt idézve, aki erre a kérdésre azt mondta: magamnak írok és egy elképzelt másiknak. A dolgaimban sokszor szólítom meg az olvasót, nem akarom elűzni, éppen ellenkezőleg, és noha nem minden esetben, de sokszor bele akarom vonni a szövegbe. De ez olykor csak úgy sikerül – illetve nem sikerül – hogy erőszakoskodni kezd az ember, úgymond, túlspilázza a dolgot. És akkor kudarcot vall, persze.
Miről szól legújabb könyve? Hol tart vele?
A könyv címe Beethoven unokaöccse, a terjedelme nagyjából kétszáz oldal lesz, Bécsben és Bonnban játszódik 1845. augusztusában, két vagy három nap alatt. A „mondanivalót“ a Diderot-tól vett mottó foglalja össze: „Emberekre szükség van, de semmi szükség a zsenikre“. Többek közt azt a pusztító erőt szeretném bemutatni, ami Beethovenből áradt a környezetére, úgy, hogy még a halála után húsz évvel is képes volt tönkretenni mindannyiuk, az őt túlélő barátai, családtagjai életét. Az egyötödét már megírtam, és mivel az elbeszélői módot kitaláltam már (és nekem ez a legfontosabb a munka előrehaladása szempontjából), tavaszra befejezem, ha semmi nem jön közbe.
Elérte, amire vágyott? Egy magyar író 2008-ban lehet boldog szerző? A magánember Bán Zoltán András szereti az író Bán Zoltán Andrást?
Hát erre már tényleg nem tudok értelmesen válaszolni. A fogadtatásra nem lehet panaszom, a munkakörülményeim, leszámítva a folytonos pénzhiányt, nagyjából megfelelőek. Magányos, munkás életre rendezkedtem be, és ebben ha boldog nem vagyok is, de öngyilkossági gondolatok sem üldöznek.
Tételezzük fel, hogy eljön magához a jó tündér, de se Nobel-díjat, se tomboló sikert nem ígér. Felajánlja viszont, hogy választhat magának egy másik kor. Mondjuk 100-200 évvel korábbról. Elfogadná az időutazást? Miért? Kinek a bőrébe bújna és ott jól érezné-e magát?
Nem fogadnám el. Elfogadom viszont Leibniz sokat vitatott nézetét, miszerint ez a lehetséges világok legjobbika. Ezért a mondásért szidják a nagy filozófust (a legszellemesebben Voltaire a Candide-ban), mert azt már nem szokták hozzátenni, amit Leibniz persze nem felejtett el hozzáfűzni, hogy ugyanis azért a legjobb, mert aktuálisan ebben adatott élnünk, és mivel másban nem élhetünk, ez a legjobb számunkra. Vagyis, ha egy másikba mennénk, az megint a legjobb lenne, mert akkor aktuálisan éppen az lenne az egyetlen számunkra lehetséges világ. Szóval, maradjon mindenki a fenekén. Én is.
