Magyarországon arénás teltházat csinálni eleve komoly teljesítmény, két nap alatt pedig egyenesen hihetetlen. Mivel azonban a világot ismét hatalmába kerítő AC/DC lázból ezúttal mi sem maradtunk ki, a későn ébredők a fél évvel megrendezése előtt teltházassá vált koncert helyett egyelőre Angus Youngék új albumával, a Black Ice-szal vigasztalódhatnak.

Sokakban alighanem csak akkor tudatosult, hogy valójában mekkora zenekar is az AC/DC, amikor a múlt héten egyetlen tekintetben még Magyarország is felzárkózott a kedvükért Nyugat-Európához, és fél évvel a koncert előtt, mindössze két nap alatt sold out lett a 17 éve áhítozott budapesti fellépés. Ilyesmihez errefelé nem szoktunk hozzá, de most a napnál is világosabban derült ki, hogy mégiscsak létezik olyan előadó a hard rock bandák között, akikkel akár még egy Puskás Stadion-beli koncertet is meg lehetne reszkírozni.

A nagy lelkesedés persze nem véletlen, hiszen az AC/DC amellett, hogy gyakorlatilag három évtizede tartja magát a könnyűzenei élet abszolút elitklubjában, nem is nagyon aprózza el a dolgait. Rendes turnén Európában 2001 óta nem jártak, új dalokat rejtő stúdiólemezzel a 2000-es Stiff Upper Lip óta nem jelentkeztek, így aztán érthető az óriási felhördülés és a jegyirodák felé vett malacvágta. Akármekkora név is a csapat, igazi kuriózumnak számítanak itt és most, több rockzene-hallgató generációnak sosem adatott meg, hogy lássa őket.

A Black Ice az AC/DC tizenötödik teljes hosszúságú stúdióalbuma, és természetesen szó sincs arról, hogy 2008-ban a zenekar versenyre tudna kelni a Highway To Hell- és Back In Black-típusú alapvetésekkel. Aki valami ilyesmire számít tőlük, az ugyanúgy tévúton jár, mint akik még mindig a 28 éve halott Bon Scottot emlegetve gyalázzák a sárga földig Angus Youngék újabb keletű anyagait, és mondani sem kell, azok sem fogják megtalálni a számításukat ebben a 15 friss szerzeményben, akik újdonságokat, meglepő zenei fricskákat szeretnének hallani az AC/DC-től. 35 év után újítsanak? Mit? És főleg miért? Szó se róla, a Young Műveknek is akadtak lankadtabb, szürkébb nekifutásai – minden bizonnyal a ’80-as évek közepe, a Flick Of The Switch és Fly On The Wall albumok fémjelezte korszak volt a legérdektelenebb – , a lényeg azonban sosem változott, és ez így is van rendjén. Metronómként felkalapált négynegyedek, rock’n’roll, blues és boogie orrvérzésig, Brian Johnson kárál, Angus meg ugrál fél lábbal, a megfelelő ponton pedig letolja a gatyáját. Akinek ennél több kell tőlük, az hallgasson mást.

Talán a szokásosnál is hosszabb szünet tette, de a Black Ice egészen biztosan a poszt-Back In Black éra legerősebb AC/DC albumai közé tartozik. Még az is megkockáztatható, hogy 1980 óta mindössze két olyan lemezük született, amivel egy lapon emlegethető színvonal tekintetében, az 1981-es For Those About To Rock és az 1990-es The Razor’s Edge, ez pedig komoly fegyvertény. Ami pedig a közvetlen elődöket illeti, fogósabb, barátságosabb az összkép, mint a csontszáraz, még hozzájuk képest is nagyon alapra vett Ballbreakernél, és lendületesebb, mint a Stiff Upper Lipnél, ami inkább bluesos volt. Aki nem ismeri alaposan a zenekart, annak persze ez is csak ugyanolyan lesz, mint a többi, pedig a nüansznyi eltérések azért most is ott vannak, és éppen az apróságok miatt hallgattatja magát annyira a lemez. A nyitó Rock’N’Roll Trainnél fogósabb, slágeresebb szerzeményt például a Last Action Hero filmzenés Big Gun óta nem nagyon írtak, de nem ez az egyetlen különösen pofás darab a tizenötből. A Skies On Fire, a Big Jack, a War Machine, a She Likes Rock’N’Roll vagy a Spoilin’ For A Fight hasonlóan izmosak, a kevésbé nyilvánvaló pillanatok kedvelőinél pedig alighanem a slide gitáros Stormy May Day lesz a befutó.



Újdonság, hogy a szövegek egy jelentős részéért két évtizednyi kihagyás után ismét Brian Johnson felelt, aki egyébként végig kiváló teljesítményt nyújt, sok-sok fogós dallammal oldva jellegzetes rekesztéseinek szigorát. A hangszeresekről pedig nincs nagyon mit mondani: Malcolm Young továbbra is a boogie-s rockriffek legnagyobb mestere, öccse, Angus szintén összekeverhetetlenül hozza az ízes szólókat, a Cliff Williams és Phil Rudd alkotta ritmusszekcióhoz pedig atomórát lehetne igazítani. Csak még jobban kiemeli a dalok erejét a Brendan O’Brien csúcsproducer (lásd még Pearl Jam, Stone Temple Pilots, Rage Against The Machine) kreálta hangzás, ami tökéletesen adja vissza a zenekar lüktetően erőteljes élő megszólalását.

Talán elég lett volna 12 dal is a 15 helyett - 55 és fél percével ez a valaha született leghosszabb AC/DC stúdióanyag - , de 8 év kihagyás után az legyen a legnagyobb probléma, hogy sokat adnak a tábornak. Az ilyen matuzsálemek esetében igen ritka, hogy az aktuális album alapján is simán meg lehet érteni, mire fel a nagy mítosz, de ez itt most az az eset.