Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát az amerikai elnökválasztási kampány és mizéria túlhájpolt eseményei közt. Pedig muszáj mindenkinek odafigyelni, hiszen az egyik központi „téma” a terrorizmus (elleni harc). Ki vehetné föl azonban jobban a terroristák elleni harcot, mint maga Eric Cartman?

South Park városának előítéletes, rasszista és tökéletesen antiszociális kövér kisfiúja mindig a „legjobb ügy” érdekében száll harcba. Nincs ez másképp akkor sem, amikor A merénylet (The Snuke) című epizódban az osztályba érkező új fiút, a muszlim származású Bahirt azonnal terroristának nézi. Eltávolítását követeli, és amikor enyhén szólva sztereotip kijelentései (melyek az arabokat minden esetben a terrorizmussal hozzák összefüggésbe) hatástalanok maradnak, az iskolát érő terrortámadás rémképével hívja fel South Parkra magának George W. Bushnak a figyelmét.

Miközben Cartman Bahir szüleit „kínozva” igyekszik vallomást kicsikarni a muszlim családból, kiderül, hogy a városba érkező Hillary Clintont fenyegeti terrorveszély. A kampányműsor nem marad el, azonban a HilCli „muffjába” rejtett robbanószerkezet (valójában a demokrata elnökjelölt vaginája) megöl egy kutatót.


A hercehurca végén derül ki, hogy „a korona árulóinak” a legnagyobb ellensége nem a muszlimok, de nem is az oroszok, hanem az angolok, akik egy tizennyolcadik századból, a függetlenségi harcok idejéből ittmaradt hajóflottával kívánják bevenni az USA partjait. (Persze másodpercek alatt szétbombázzák a flottát, Erzsébet királynő ennek hatására pedig lepuffantja magát.) Amikor a veszély elhárul, Bahir családja pedig felháborodásában elköltözik South Parkból, Cartman saját magát hősként, a haza megmentőjeként ünnepli.

Amellett, hogy A merénylet formailag és a cselekménybonyolítás tekintetében a méltán népszerű 24 című akciósorozatra hajaz (és ily módon nem is annyira a konkrét valóságot utánozza, hanem egy eleve konstruált valóságértelmezést karikíroz), egyben az elnökválasztási hiszti paródiáját is nyújtja. A kampány viszont ugyancsak kevéssé „valóság”, sokkal inkább afféle valóságshow; igazi kérdések ritkán merülnek föl, a kirakatba olyan címkék kerülnek, mint a „terrorizmus elleni harc”, az „iraki visszavonulás” és hasonlók. Nem csoda, ha az emberek fejében makacsul rögzülnek a félrevezető sztereotípiák és egyszerűsítések. A napokban elcsíptem egy beszámolót a híradóban, mely John McCain republikánus elnökjelölt egy kampányrendezvényéről tudósított. Az eseményen egy nő kérdésében egyértelműen úgy próbált „érvelni” Barack Obama jelöltsége ellen, hogy mintegy beszédaktusként legitimálva a kijelentést, azt mondta, „Obama arab származású”. És bár Obamát a republikánus kampány során megpróbálták összefüggésbe hozni egy évtizedekkel ezelőtti, a vietnami háború elleni tiltakozás jegyében elkövetett robbantással, McCain ezen a ponton elkomorodott, és ugyancsak beszédaktusként értelmezhető gesztussal hangsúlyozta: Obama rendes, szerető családapa és olyan politikus, akivel jelen pillanatban sokmindenről másképp gondolkodnak. Vagyis, a politikai tettek és az erőszak magyarázatában a származási kérdésnek helye nincs. McCain szavai itt konkrét „cselekvésekként” működtek, és bár a kampányok egyik sajátosságának mindig a leegyszerűsítő beszéd és így a sztereotip gondolatok megerősítése látszik, azért akadnak szituációk, amikor, József Attilával szólva, „a törvény szövedéke fölfeslik valahol”.

Talán Eric Cartman esete is ezt a fölfeslést mutatja meg, de úgy, hogy egy kétszeresen reflektált valóságeffektust parodizál…