Újra bizonyságot nyert a soha senki által le nem írt, mégis mindenki számára nyilvánvaló tétel: mozifilmből készülhet jó számítógépes játék, de játékból jó film soha. Az állítás korábbi bizonyításai (Mortal Kombat, Tomb Raider, Resident Evil) mégsem voltak annyira meggyőzőek a tétel helyességét illetően, mint a Max Payne - Egyszemélyes háború című akció-thriller. Ennyire idegesítően felszines és elnagyolt filmet ugyanis még játékokból is ritkán gyártanak.

Nem kell persze csodálkozni azon, hogy ezek a filmek mind csapnivalóak. A rendező ilyen esetekben nem a saját víziójára támaszkodik a film készítése során, hanem egy játék élményét igyekszik felidézni a filmvásznon. Egy játékkal kakapcsolatban azonban a fogyasztók hagyományosan más elvárásrendszert érvényesítenek, mint egy mozifilm esetében. Egy játékon például senki nem kéri számon, hogy fordulatos-e a cselekmény, vagy szellemesek-e a dialógusok. A játékélmény egyszerűen más fán terem, mint a moziélmény. Ezért ha egy rendező a filmjében kiválóan visszaadja a játék hangulatát, azért nyilván dicséret illeti, és mi még mindig egy penetráns filmet látunk.

Különösen igaz ez az esetben, ha a celluloidszalagra vitt számítógépes játék egy first person shooter-tipusú lövöldözős butaság. Ezen az sem változtat, hogy akár én is szívesen váltok a virtuális térben uziról sörétesre, ha a helyzet úgy kivánja. Az a tény azonban, hogy a szárnyas démonokat kiválóan széjjel lehet lőni a dumdum puskával, még nem tesz nézhetővé egy egy óra negyven perces mozit.

Max Payne annyira kemény csávó, hogy (némi átírási nagyvonalúsággal) a neve is maximális fájdalmat jelent. A fájdalom oka az, hogy egy drogmaffia kiirtotta a családját. A drog nem más, mint egy kék folyadék, mely az addiktokban csillapíthatatlan vágyat kelt önmaga iránt, annak ellenére, hogy kegyetlen démonokat szabadít rájuk. Max arra teszi fel az életét, hogy eljusson a titokzatos szer forrásához, és leszámoljon mindazokkal, akik terítik. Korrupt zsaruk ide, legyőzhetetlen szuperharcosok oda, Max az egyenes és kikövezetlen úton jár, rezzenéstelen arccal gyilkol vagy kap golyót, továbbá nem hisz a pokolban, hisz ahol nap mint nap jár, százszor borzalmasabb, mint amit a kárhozatról képzelni képes. A főhős elnagyolt és sztereotip vonásai éppen alkalmasak arra, hogy gond nélkül lőjük szét vele a faláda mögött guggoló rohadék fejét, ahogy arra is, hogy karakterét Mark Wahlberg személyében lássuk
viszont.


Az egykori Marky Mark, aki olyan slágerekkel szórakoztatott egyikünket, bosszantott másikunkat a kilencvenes évek elején, mint a Good Vibrations vagy a Wildside, hamar avanzsált középszerű mc-ből csapnivaló színésszé. A Will Smith-hez hasonló karriert befutott fiatal sztár azonban ha lehet, még az egykori Fresh Prince-nél is tehetségtelenebb. Egy tipikus hollywoodi tévedés, melybe azonban már annyi pénzt öltek, amennyit alighanem gazdasági öngyilkosság lenne veszni hagyni. A nyugati parton pedig a közgazdasági megfontolások gyakran írják felül a szakma esztétikai szabályait. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Max Payne Mark Wahlbergtől nem jó, ahogyan azt sem, hogy nélküle ne lehetett volna kevésbé rossz.

A film annyira hajt a játék iránti nosztalgiára, hogy szinte még az is érezhető a jelenetek során, hol végződik az átvezető rész, amit csak nézel a számítógép vagy a konzol előtt ülve, és hol kezdődik az aktív játék, amikor végre first person shooter-be vált a nézet, elindul fölfelé a percenkénti pulzusszám és átváltasz mesterlövészpuskáról M16-os géppisztolyra. A játék élményének felidézését az is segíti, amikor Maxnek oldalról, négy méterről széjjellövik a felsőtestét egy sörétes puskával, de ez neki meg se kottyan. Egyedül az extra életerőt tartalmazó elsősegélycsomagokat hiányoltam a filmből, de a legközelebbi game-movie-ban talán azzal is találkozom majd.

Szóval melegen ajánlom a filmet mindazoknak, akik egy OKJ-tanfolyam elvégzéséhez elegendő időt töltöttek a monitor előtt Max Payne karakterének vezérlésével, mindenki más számára azonban nehezen tudnék elképzelni haszontalanabb időtöltést. A Max Payne - Egyszemélyes háború című film játéknak kiváló grafikájú, de nehezen vezérelhető, mozinak azonban pocsék.