Veiszer Alinda a Magyar Televízió fiatal műsorvezetője, riportere. Jelenleg a Záróra című műsort vezeti: színházi emberekkel, tudósokkal, írókkal beszélget. Ezúttal mi beszélgettünk vele.
- Szegedre jártam egyetemre, kommunikáció szakra és sok helyen dolgoztam Pesten, eleinte főleg bulvár anyagokat csináltam. Éreztem, hogy ez nem az én közegem, majd kaptam egy telefont: felhívott az egyik szegedi tanárom, hogy nincs-e kedvem rádiónál dolgozni. Persze, hogy volt! Ez számomra nagy áttörést jelentett, nagyon sokat tanultam, érdekes anyagokat csinálhattam. Aztán egy véletlen folytán kerültem az MTV-hez, ahol előbb Az Estében dolgoztam, majd egy válogatás során bekerültem a Kultúrház csapatába. A Zárórához pedig Sipos Pál hívott.
Viszonylag fiatalon tanítasz, műsort vezetsz, képernyőn vagy. Azt többször megkaptad már, hogy mit keres egy fiatal lány a Záróra műsorvezetői székében, miért pont Te vagy a legalkalmasabb arra, hogy tudósoktól színészeken át mindenkivel beszélgess. Hogy viseled ezeket a véleményeket?
- Az utóbbi időben szerencsére egyre ritkábban vetik ezt a szememre. Nyilván vannak témák, amelyekhez nem érthetek, míg lehet, hogy egy másik riporter értene hozzá. Volt például egy fiú, akivel leveleztem erről és neki éppen az volt a baja, hogy biztos azért nem hívok meg sportolókat, mert nem értek a sporthoz. Ebben igaza van, másfelől viszont jólesik az elvárás, hogy ebben a műsorban legyenek sportolók. Azóta vannak is- legutóbb pl. Hegedűs Csaba volt olimpiai bajnokkal beszélgettem.
Sokat gondolkodom azon, megengedhetem-e magamnak, hogy vannak területek, amelyekhez bevallottan kevésbé értek - ilyen például a sport. Ez egy érdekes morális dilemma... Amit megtehetek és meg is teszek ez ügyben az az, hogy bárki jön, a legnagyobb felkészültséget próbálom adni. Másrészről viszont azt nagyon jól érzem és tudom, hogyan lehet valakivel emberként beszélgetni. Akkor is, ha kémikus, vagy sportoló vagy irodalmár. Ha a korommal kapcsolatban kérdezel, erre határozottan azt tudom válaszolni, hogy ez nem szempont. A kor nem érdem, hanem állapot. Eddig nem éreztem egyetlen vendégemen sem, hogy a korom miatt nem vett volna komolyan.
Szoktad magad visszanézni?
- Ritkán merem. Pedig többször kellene. Általában azt nézem vissza, amit nagyon rossznak érzek vagy nagyon jónak. Ezekből lehet tanulni.
Szerinted mire elég egy 45 perces beszélgetés? Kevés ez vagy sok?
- Éppen ideális egy ilyen típusú műsorhoz. Én nagyon szeretem ezeket a hosszabb beszélgetéseket, meg látom az embereken, hogy ők is szeretik, hogy nem 6 percet lehet beszélni arról, ami nekik fontos. Például egy magazinműsorba 6-7 percet beszélhetnek arról, ami adott esetben kitölti az életüket. Hát hogy lehet 6 percben arról beszélni, ami a világon a legfontosabb, mondjuk a család után? Viszont 45 percben már elég jól el lehet érni mélységeket, elég jól el lehet jutni valahova.
- Volt olyan, amikor „nehezebb” az interjúalany és soknak érezted a 45 percet?
- Hogyne, persze. Ugyanakkor nekem az az alapelvem, hogy bárkivel le kell tudni ülni 45 percet beszélgetni, ha az ember kíváncsi. Ha most ideültetnék eléd valakit, akit fölszedek az utcán, fogadjunk, hogy simán beszélgetnél vele 45 percet. Legtöbbször ez nem egy ördöngösség. A dolog annyit változik, hogy olyan ember ül veled szemben, akit előre tudsz és föl tudsz készülni. Nagyon ritkán van olyan, hogy valaki zárkózott és rövid mondatokkal válaszol. Az elég rossz, de nem jellemző.
Volt olyan vendéged, akiről azt gondoltad, hogy nagy falat lesz, akitől tartatottál, mint beszélgetőpartnertől?
Persze, hogy van. Nagyon érdekes, ahogy ez működik, mert a szervezetem mindig reagál arra, amikor izgulok. Ilyenkor nem vagyok ideges, nem csapkodok, nem remegek, csak valahol ez előjön, szóval mindig érzem, hogy ki az, akitől félek. Van egy másféle izgalom és ezért igazán hálás tudok lenni: ha az interjúalanyom készülés közben különösen izgalomba hoz – hetente egyszer biztos van ilyen.
Lehet nevesíteni őket?
- Ez azért nehéz dolog, mert senkit sem akar az ember megbántani, de mondjuk, ha a közelmúltat nézzük – ezt a héten vettük fel – akkor mondhatom Kukorelly Endrét: elképesztően lelkes lettem készülés közben, mert kifejezetten kíváncsivá tett. Ide sorolnám Bibó István fiát vagy Almási Tamást is. Ilyenkor elrepül a 45 perc és azt érzem, hogy kellene még idő. Persze van olyan, akitől rettegek, aki nem ezt a kellemes izgalmat váltja ki belőlem. Vannak kultúrán belüli klikkek, akiknek a képviselőitől nagyon tudok tartani. Legutóbb Menyhárt Jenő volt nálam és tőle például nagyon féltem – amellett, hogy borzasztóan érdekelt.
Ilyenkor hogy győzöd le ezt a félelmet? Mennyire szelídül drukká az izgalom?
- Minden interjú előtt van drukk az emberben: sikerül-e, úgy sikerül-e, ahogy szeretném stb. Amiről most beszélek, az erősebb: olyan feszültség, ami nem szelídül drukká. Ez tart egészen az interjú elejéig és az ötödik percben már tudom, hogy kell-e izgulnom tovább vagy nem. Az a jó, ha leesik az a bizonyos kő és azt mondhatom, hogy semmi gáz, minden rendben van.
Mivel éred el azt, hogy ilyenkor átbillen a dolog és azt mondhatod az ötödik perc után, hogy ok?
- Felkészültséggel. Ez szerintem elengedhetetlen része ennek a munkának. Ha nem a nulláról indulsz, ismered az interjúalany pályafutását, munkáját, felkészülsz belőle, akkor ő érzi, hogy tudod kivel ülsz szemben és további dolgokra vagy kíváncsi vele kapcsolatban. Azt látom, ez a fajta felkészülés szokatlan ma a médiában és szerintem ez egy nagyon nagy probléma. Azt gondolom, hogy ez lenne az alap és innen döntsön a tehetség, a rátermettség . Ha valaki azt látja, hogy kíváncsi vagy rá és felkészültél, akkor onnantól kezdve sokkal nyitottabb.
Mennyit készülsz egy-egy beszélgetésre?
- Ez embertől függ: van olyan, hogy tudok írókat jó előre és olvasom a könyvüket; vagy olyan vendég jön, aki tanulmányokat ír, ezeket is elolvasom, máskor zenét hallgatok vagy operába megyek – ez mind a készülés része. Aztán jön az, hogy leülök, elolvasom a háttéranyagot, megrágom, kigondolom, szerkezetet készítek. Ebben nagy segítségem a szerkesztő, Bertha Lívia, akinek mindig jó öteletei vannak.
Miből táplálkozik a kíváncsiság? Nincs olyan, amikor azt érzed, hogy elég volt a kultúrából, kicsit pihennél, kikapcsolnál?
- Olyan nem szokott lenni, hogy ne lennék kíváncsi egy filmre, egy könyvre vagy egy színdarabra. Az előfordul – ez nyilván nem lesz nagyon szimpatikus, - hogy azt mondom: én nem akarok ma beszélgetni, mert éppen rossz kedvem van, rossz napom van, vagy bármi. Aztán bemegyek és mégis megy.
Közel négyszáz adással a hátad mögött a rutin mennyire segít ilyenkor?
- A legnehezebb kérdést tetted fel, mert mostanában sokat gondolkozom azon, hogy a rutin az jó szó vagy rossz szó. Biztos, hogy segít a rutin, egyre kevesebbszer jövök zavarba kamera előtt, nem ijedek meg a rövid válaszoktól, ki tudom vágni magam, tudom mikor kell hallgatni. Ez a jó értelemben vett rutin. Azt viszont nagyon nem szeretném, ha az egészet csak rutinból csinálnám, mert akkor abba kell hagyni. A párom azt mondta erre, hogy látja a lelkesedésem és az nem rutin. Abban viszont biztos vagyok, hogy az embernek ki kell próbálnia mást is, nehogy azt gondolja magáról, hogy már jó. Legyen új kihívás, aminek nem biztos, hogy elsőre meg tud felelni.
Ha most mondanod kellene egy példát, milyen műsorban próbálnád ki magad szívesen?
- Reggeli műsorban, azt hiszem. Igen, szívesen csinálnék reggeli műsort. Okosat, széles spektrumút, ahol nem Bódi Guszti a visszatérő vendég. Nekem az nem lenne pálya. Az viszont pálya lenne, ha csinálhatnék egy nagyon jó, színes, reggeli kavalkádot, amiben van színház, közélet, film, szóval minden.
Mik azok az elismerések, sikerélmények a munkád során, amelyek jó érzéssel töltenek el vagy megerősítenek abban, hogy jól végzed a dolgod?
- Az nekem nagy elismerés, amikor azt mondják, hogy: „ezt még nem kérdezte senki” vagy „ezen még nem gondolkodtam”. Ezek a mondatok szárnyakat tudnak adni az embernek. Főleg akkor, ha beszélgetés közben kellemetlenebb kérdések is előkerülnek és ennek ellenére mégis jó érzéssel megy haza a beszélgetőpartnerem.
Kapsz e-maileket, leveleket? Mennyire tudod kezelni például a névtelen fórumozókat, akiktől gyakran kapsz hideget, meleget?
- Ha valaki levelet vagy e-mailt ír, az általában pozitív hangvételű, tetszik neki a műsor. Negatív kritikát e-mailben vagy levélben nem szoktam kapni. A fórumozókat gyakran rosszul viselem és úgy védekezem ellene, hogy válaszolok. Ilyenkor sokszor érkezik viszonválasz, ami nagyon érdekes – ebből már volt negatív és pozitív élményem is. Volt, akivel sikerült egy hidat építeni a véleményeink közé és volt olyan is, aki ettől még inkább bedurrant és csak mondta, mondta. Most már egész jól kezelem ezeket is. Egy bántó bejegyzéstől nincs mondjuk napokig rossz kedvem, csak egy óráig. Meg ugye ezek nem szakmai kritikák.
És mi a helyzet szakmán belül? Van olyan kollegád, akivel beszélgettek szakmai kérdésekről, akinek adsz a véleményére, akitől elfogadod a kritikát?
- Nagyon érdekes dolog ez szerintem, mert annak ellenére, hogy számomra borzasztóan fontos a visszacsatolás, kevés ember van, akivel lehet érdemben beszélni szakmai dolgokról. A Galambbal például jókat tudok beszélgetni arról, hogy ő milyen, én milyen vagyok, mi jó, mi nem jó stb. Ez vele viszonylag őszintén működik, pedig sok mindent alapvetően máshogy látunk. Nekem kevés olyan szakmai kapcsolatom van, amire igazán azt tudom mondani, hogy őszinte és nem azt gondolom, hogy csak egymás fenekét nyalnánk. Az a baj, hogy nincs már meg ez, hogy tévések vagyunk, menjünk el együtt és egy pohár bor mellett beszéljünk a szakmáról. Ez sajnos baromira nem így működik, pedig én imádok erről beszélni, szívesen vitatkoznék róla. Tanítok például a Komlósí Oktatási Stúdióban és ott iszonyú jókat lehet vitatkozni, néha nagyon kemény mondatokkal és ezt nagyon szeretem.
Egy interjúban azt mondtad, komolyan hiszel abban, hogy a Te korosztályodnak küldetése van. Kérdezőként pedig több vendéged – például Cserhalmi György vagy Novák Eszter – beszélt kiábrándultsággal, elkeseredettséggel a mai fiatalságról, arról, hogy mennyire nincs jelen a kultúra egy mai fiatal életében. Te hogy látod ezt a két dolgot egymás mellett? Valószínűleg mindkét kijelentésben van némi igazság, nem?
- Persze, hogy mindkettőben van igazság. Én komolyan azt gondolom, hogy az én korosztályomnak lenne a feladata egy picit változtatni attitűdökön, egy picit versenyzőbbnek lenni, bátrabbnak lenni. Azzal nehéz mit kezdeni, ha valaki Mónika show-n nő föl. Ez senkinek nincs előírva. Könyvtárba akkor is lehet járni, ha az embernek egyáltalán nincs pénze. Ez nem magyarázható csak a szociális feszültséggel.
A másik dolog: ha megnézed kik dobálnak macskaköveket a nemzeti ünnepen, nagyon sokan közülük annyi idősek, mint mi. A politikai megosztottság a fiatalok körében ugyanúgy jelen van, sőt..Továbbra is azt gondolom, hogy küldetése van a mi korosztályunknak, azt viszont már nem gondolom, hogy be is fogja tölteni ezt a küldetést. Hogy kicsit visszakanyarodjak a Zárórához: itt nincs olyan, hogy jobb vagy bal oldal. Abba a játékba nem megyek bele, hogy nem ülök le valakivel beszélgetni azért, mert ilyen vagy olyan politikai meggyőződésű.
Térjünk vissza Cserhalmira! Képernyőn keresztül úgy tűnt, hogy nagyon nehezen találtál fogást rajta és nem könnyű interjúalany. Valóban így volt?
- Igen, nagyon küzdelmes beszélgetés volt. Még emlékszem arra a mondatára is, amikor az interjú felénél valamivel kapcsolatban megkérdezte, hogy az tényleg fontos-e. Ilyenkor mi mást mondhatna a riporter, mint azt, hogy szerinte fontos. Az egy nehéz pillanat volt. A végére viszont beindult a beszélgetés – kár, hogy nem volt már több idő.
Olvastam Rólad, hogy színész szerettél volna lenni. Ha jól tudom, kaptál néhány szép pillanatot a szakmától…
- Hát, ez egy régi szerelem. Elmentem felvételizni a főiskolára, ahol gyakorlatilag a repertoártól a megjelenésemig mindent elrontottam, amit lehetett. Így visszagondolva az eredetiség csírája sem volt meg bennem. Biztos, hogy elég gyér színész lennék. Aztán úgy alakult, hogy sokszor ott lehettem a POSZT-on és sok színésszel beszélgettem. Ők pont az a réteg, akik nézik a Zárórát, szóval az évek alatt ismeretségek születtek. Két éve felhívott Jordán Tamás, hogy nincs-e kedvem a POSZT Gálán szerepelni, amire rögtön nemet mondtam, mert én ehhez béna vagyok. Ő meg erre azt mondta, hogy nem baj, az jó (nevet). Két perces jeleneteket adtunk elő, ahol Hollósi Frici bácsi volt az én partnerem és nekem ez hatalmas élmény. Ugyanígy nagy megtiszteltetés volt Jancsó Miklóssal vagy Pelsőczy Rékával együtt dolgozni. Jó érzés látni a próbákat, részt venni egy előadás megszületésében. Ez viszont ennyi és nem több.