A vágánybenéző „a Szputnyik Hajózási Társasággal ismerkedő, évkezdő workshop”, amin a közönség október végén a Társaság trénereként vehet részt – leginkább sok nevetéssel és a végén tapssal, mert a produkció „egy elképzelt előadás előtanulmányaként” ebben a formájában is gazdag, érdekes és közönségbarát anyag. Mindez ma este.

A workshop-jelleg nem akarta megkérdőjelezni a hagyományos színész-néző szerepeket, a tér elosztása is megszokottnak tekinthető: a színpad és a nézőtér egyértelműen elkülönül egymástól a MU Színház Szputnyiknak átengedett felső szintjén. A három ajtó viszont, melyek további játéktereket nyitnak meg, már sejtetni engedik, hogy az előtanulmányként bemutatott tíz, címmel ellátott és egy idézettel körülírt tematikus „etűd” mozzanatai átvihetőek lesznek élő terekbe, mint ahogy a projektet bemutató lap is írja „igazi vasúti helyszínekre”. Ezek jelen esetben még stilizált utalásokkal és néhány nagyon reális kellékkel, díszletelemmel, gyakran szimultán vannak jelen a térben. 

Az ajtók „abszurd” többletre nyílnak: használatuk nagyon erős színházi effektust, különleges élményt nyújt, hiszen mögöttük nyitott állapotban sem látjuk a tér nagy részét – így nyúlhat ki egy gázláng majd sárkánykarom a pótjegyért, és így maradunk bizonytalanságban a csukott ajtó mögött fürdő lány esetében, akihez két férfi is bemegy. Ezzel az eszközzel nyer az előadás sokkal több valós, hihető teret, mint ahogy a megjelenített figurák is képesek típusokká válni, illetőleg egyre inkább köthetők egy-egy koherens szerephez, miközben a jelmezek konzekvensek és realisták, de gyakran karikírozók, mintha csak a Csinibaba Pogány-Judit-féle ellenőrnőjét látnánk MÁV-os kendőcskében. 


A filmre emlékeztetnek a zenei betétek is; van itt táncdal, blues, rock és rap, tűz melletti folklór. Némelyikük csak egy-egy jelenet elemeként működik, mint a vasúti rendező tombolása, amikor punk-banda frontemberként mikrofonba üvöltve utasítja az alárendelt dolgozó kisasszonyokat, mások viszont egy külön szegmenst képeznek, „saját” történetet mesélve el, mint ahogy a sok költői allúzióval megspékelt Petőfi-versparódia-produkció. 

Az átköltések MÁV és vasút körül forgó gazdag ötletbörzéje, a „Reggel” című jelenet szimultán „szürrealitásának” színészek által írt, választott novellaszerű anyagai mind amellett tanúskodnak, hogy a társaság tagjai sokféle eszközzel járták körül és közelítették meg a „vasút” hívószavát a dokumentumszínház és viselkedéskutatás sajátos elegyét adva, mégis a leleményeknek, gegeknek köszönhetően „sárbogárdosítva” az előadott produkciót. 

Bár lelkesedésével és könnyedségével a skeccs-jelleg, az egész kompozíciót megtörő motívumháló egy örömmel játszó, balatoni színműves-tábor záróestjének hangulatát idézi, nem tagadható az előadás tematikai mélysége és a cselekmény átgondolt íve sem – valószínű itt érhető tetten a fiatal rendező, Göttinger Pál kézjegye. Idővel a figurák ugyanis egyre nagyobb koherenciát nyernek: van itt megesett fűtőlány, otthon háztáji gazdasággal foglalkozó kalauz, hanyag írnokkisasszony, fontoskodó hivatalsegéd, egyszerű munkásgyerek. Általuk megragadhatóvá válik az egész magyar közeg, amiben a kiszabott bírság kéz alatt feleannyi lehet, ahol a gyér csatlakozásnak köszönhetően nem egyszerű A-ból B-be jutni, illetőleg ahol a három ajtón ki-be közlekedő, fontoskodó hivatali személyzetnek a kávézás és a hétvégi parti megbeszélése, a pletykák mellett nemigen marad ideje a soron kívül érkező ügyfelekre. 

Az időbeli váltások jól érzékeltetik a mi kis „megállt az időnket”, a múlt „beragadását” nemcsak a nevek, a zenei anyag és tárgyi eszközök felvonultatásával, hanem a múltra való közvetlen reflektálással is pl. a „magyar apa”-figurában, aki a „Bocskai” és az „overál” váltogatásával ugyanúgy csinálja végig 1918-at , ’45-öt, mint ahogy ’56-ot és a rendszerváltást.
Az egész workshop lezárásaként Ignác egy székekből kirakott vonatot tol ki a térből, miután a hivatalban hiába akarta megtudni, hová helyezték át. Ebben a zárójelenetben legkésőbb a szája körül vércsíkkal, a munkahelyi baleset következtében elhunyt „szemafor-woman” megjelenése indítja el a nézőben a kafkai és örkényi hangulat közti gondolatingát: az élő zenei aláfestéssel megerősített zenekar már más pályáról, odaátról rappel a valóságról.
A látszólag könnyed humor- és ötletelésfolyam nemcsak három-négy témát kínál tehát a felvonultatott anyaggal: a Szputnyik jó vágányon halad, kíváncsian várjuk A vágánybenéző következő állomásait és a Bérháztörténeteket!



A Szputnyik Hajózási Társaságot (Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet) 2008-ban összművészeti alkotócsoportként hívta életre többek között Bodó Viktor színész-rendező. A Társulat célja olyan színházi előadásokat, akciókat és szakmai találkozókat, valamint beszélgetéseket létrehozni, ahol a közönség és az alkotás nem csak hagyományos módon találkozhat. Ennek keretében betekintést kínál a munkafolyamatba; nem fogadja el a „kész” fogalmát a hagyományos értelemben, hiszen a munkafolyamat maga a cél. Ebben meghatározó a kapcsolatdinamika, a csapatmunka, a folytonosság, a nyitottság és az együttműködés, valamint a mobilitás: a Társaság oda megy, ahol szükség van rá. Műhelymunkáik kiindulópontja lehet szépirodalmi alkotás vagy újságcikk, fotó vagy tárgy.
A Társulat egy sejt a társadalom szervezetében; a piaci értékeknek nem megfelelni akar, hanem azokat valamelyest kontrollálni, pozitívan alakítani a társadalmi elvárásokon, így alapvetésének megfelelően financiálisan az adott kulturális piactól függetlenül kell szerveződnie.