Nem tudni, mennyire hat ma Heinrich Böll a megjelenésekor még nagy port kavart regénye. Bereményi Géza átiratában és Hegedűs D. Géza rendezésében legalább ennyire jó anyagnak ígérkezik a Pesti Színház színpadán – ami nem tudni, mire elég. Az adaptációnak pedig van egy nagy előnye: nem kell elolvasni a könyvet.

Mondaná egy érettségi előtt álló fiatal, vagy egy irodalmi képzettségét elmélyíteni, élményeit felfrissíteni vágyó néző. Valóban, Bereményi kiváló, 1992-ből származó és most felújított dramatizálásának köszönhetően minden ott van a színpadon, ami a regényben fontos – tematikai szálak, karakterek, stiláris jegyek. Az eredeti ismerete nélkül is gond nélkül követhetőek a helyszínek, a szereplők és viszonyuk a főhősnőhöz, valamint a vele történtekhez – legtöbbjük kevéssé árnyaltan, de valamiféle hitelességgel van jelen a színpadon. Igazán hús-vér emberré Gálffy és Hegyi egymást is marni kezdő értelmiségi párosa és Epres Attila bűnügyi tanácsosa válik, de a fekete-fehér látásmód nem feltétlen zavaró a Börcsök Enikő által megformált Blum alakja mellett. 

Az egyenes tartású, mozdulatlanul őszinte Börcsök szájából olyan kimért, hűvös nyugodtsággal hangzanak el a nagyszerűen megírt, de kétségtelenül irodalmi mondatok, olyan visszafogottsággal remeg a hangjában a szerelmes nő odaadása, hogy a papír-ízzel együtt is emberivé válik, akinek élettörténete és cselekedeteinek motiváltsága nyitott könyv lesz a szemünk és a színpadon megjelenített világ előtt. 

A mediatizáltság és agresszív bulvárosodás tematikája visszafogott modernizálással és objektivitással jelenik meg: forog a rendőrség lehallgató-magnetofonja, még vissza is játszanak a beszélgetésekből a színpad előtti berendezés szalagjairól, zörög a vallomásokat gépelő klaviatúra, dolgozik a Zeitung új számát kiadó nyomdagép – ember a gépezetben, a tömegkommunikáció vívmányai közt. A „baloldali”, a „kommunista”, a „terrorista”, a „Vörös Trude” mint szitokszavak bárkire, bármikor rásüthetők – ez Böll korában ’68 és a RAF miatt volt aktuális, a mai Magyarországon meg... 


De épp ez a három pont jelzi, miért nem meggyőző az amúgy időben és helyszín szerint a német szöveghez hűen beágyazott cselekmény: nem feltétlenül válik fontossá, hogy mire kívánja ráirányítani a színház tömött soraiban ülők figyelmét. Természetesen az előbb felsoroltakra, és mégsem lesz felháborító, hányingert keltő (Katharina gyomra ténylegesen nem bírja az őt körülvevő szennyet és mocskolódást), nem igazán érdekes, izgalmas, amolyan „nyomozós” az egész történet, annak ellenére, hogy a színpadkép és a zene, a térkezelés világítással együtt meggyőző kivágásokat ad belőle, a szó szoros értelmében. Az elülső fekete „falon” többféle formájú, nagyságú ablak nyílik a szereplőkre, nyílnak-csukódnak a filmkivágások, olykor egy jeleneten belül takarva el az épp nem fontos szereplőket vagy mutatva két külön térben beszélő telefonálót, gyakran ellenfényben világítva meg a jelenetek végén szoborszerűen megmerevedő alakokat.


A statikus „stációk” azonban gyorsan vesztenek a látvánnyal megsegített hatásukból, talán épp a történet túl kiváló értelmezésének, vonalvezetésének köszönhetően. Blum kivételességéhez nagyon rövid idő után nem fér semmi kétség, motivációja rövid szerelmes beszélgetése után az általa bujtatott Göttennel érthető és igazából elismerendő. Bármi, ami ellene vagy az ő pártján állók ellen felmerül, feddhetetlenségükből adódóan eleve súlytalanná válik. A morális győzelem adott, az elveszett tisztesség fogalma, ha verbális szinten fel is merül, nem vehető komolyan, mint ahogyan az asztalra tett, névtelen csomagban érkező műpénisz sem. Csak néhány pillanat erejéig jut el a nézőtérre a történet szereplőit érő alaktalan brutalitás a média és a közvélemény oldaláról, de nem a „kommunista kurvázás” révén, hanem a néma jelenetekben: például amikor a rendőrség zseblámpákkal világítja meg a felriasztott Blum kombinés testét, és így várja ki, míg felöltözik, hogy bevihessék a kihallgatásra. 

Több, ehhez hasonló színházi eszközzel elkerülhető lett volna, hogy az előadás ne csak a szöveg tökéletes színpadra állításaként, így illusztrációjaként, „korrekt adaptációként” hasson, valamint hogy bejárjuk Börcsök Katharinájának útját a végső lövésig. Az események logikus és világos felgöngyölítése során nem járunk vele canossát, nem értetlenkedünk megértőn az esete és a végül elkövetett gyilkosság felett. Jelenlegi formájában az előadás vele együtt a földön marad, nincs se bukás, se mennybemenetel. Virág van, a művésznőnek. Persze megérdemelten. Talán ír róla valamit a Blikk vagy Klikk, vagy valami cikk. A virágról, persze, meg hogy kitől, miért kapta... Amit másnap a nagyérdemű el is olvas majd, érdekességként; Böllt meg úgy sem kell.