Pink megmaradt ugyanannak a vadóc, dögös, szexi csajnak, mint ahogy annak idején debütált. Az énekesnőt még a magánéleti válság sem tépázta meg, sőt. Talán egy szakítás kellett ahhoz, hogy egy jó, vagy legalábbis sokkal jobb albumot adjon ki, mint az eddigi összes.

Pinknek elege van. Ezt nem is rejti véka alá, és most jól el is énekli. Végre.
A hétfőn a boltok polcaira került album vagány, mindazonáltal mégis egy kicsit átlagos és egyszerű, nem kirobbanó, mégis szerethető, az énekesnő eddigi produkcióihoz képest mindenképpen a legnagyszerűbb, legkiforrottabb, legőszintébb és legtisztább album.
Pink ugyanis maga mögött hagyott minden sallangot, és minden gumipopos, rágógumis, nyalókás attitűdöt.
Az énekesnő meztelenül énekel nekünk, saját magáról, és érezhetően jól esik neki. Nekünk meg pláne.

Talán a rajongók nagy többsége egyetért velem abban, hogy a Missundaztood volt az első olyan Pink - lemez, amelyre úgy igazán felfigyeltünk. Megvettük, végighallgattuk, értelmeztük a szövegét, magunkévá tettük, nem úgy, mint az első próbálkozás, a Can't Take Me Home esetében, amikor még csak a tévét bámulva annyit állapítottunk meg: íme, egy újabb énekesnőcske. Szóval a Missundaztood egy igazán őszinte albumra sikeredett, sok-sok vallomással és magánéleti mondandóval. Aztán volt ugye a habos-babos korszak, és a PR - szekér is beindult, így muszáj volt rózsaszín bugyira vetkőzni, hogy három csajjal (Lil' Kim, Mya, Missy Elliot) elénekelje a Lady Marmalade-et.
Aztán, mint ahogy az amerikai sztároknál lenni szokott, Pinkről már nem sokat cikkeztek, illetve csak akkor, ha férjével való kapcsolatáról szivárgott ki ez, az, amaz, megjelenő albumairól csekély mértékben írtak, és már nekünk sem igazán tűnt fel, ha előrukkolt valamivel.
A vadóc hölgyet azonban tényleg kemény fából faragták, és a válásból sikert kovácsolt magának (Az ex-férj meg valószínűleg majd' megpukkad az MTV előtt), és nyilvánvaló, hogy nem sokat kínlódott a Funhouse dalainak megírásával.

A Funhouse, az ötödik stúdióalbum tehát készen van, és azt mondhatjuk: tényleg készen van. Töviről hegyire befejezett, összerakott, jól megkomponált alkotás. Igaz, sajnos Pink nem tud elszakadni néhány olyan elemtől, amitől ha megválna, akkor picit egyedibb hangzást tulajdoníthatnánk neki, ám a Funhouse sok-sok meglepetést és fordulatot tartogat számunkra; a dalok nagy része a pasikról, illtve A pasiról, és az elválásról szól, ám kellemes csalódás ért a dalszövegek hallatán: Pink nem bocsátkozik már bele buta népnevelési tanácsokba, hogy ne legyél anorexiás, ne akarj változni, légy önmagad, sallalla. Itt pusztán önmagára figyel, és teljesen egyszerűen, tisztán és ugyanakkor fájdalmasan énekel, mesél, szóval, ha nem tudtuk volna, hát most íme: Pink remek szövegíró is. Most már. 

A zene finom, sehol semmi zavaró ugri-bugri. A  Funhouse sokkal inkább gitáros,
itt-ott hegedűs, tiszta zene, amiben az ének és a mondandó dominál. 
Valószínűleg egyébként (válás ide vagy oda) Pink ebben az esetben is arra törekedett, hogy slágereket írjon, így a dalokban többször visszaköszönnek ugyanazok a - jól bevált- dallamok, néha a szöveget is megtöri egy-egy jól megjegyezhető lálálá-zás, de el kell ismerni, a recept beválik, és valóban fülbemászó dalokat hallunk (például az igen érzelmes "I Don't Belive You" tényleg hatásos és énekelhető, és a “So What” című dal a múlt héten elérte a brit slágerlisták első helyét és tartja is vezető pozícióját).
A lemezen találunk egy csipetnyi rockot, soult és countryt is, mint ahogy ezt már korábbi albumain is megjátszotta Pink, és ez a zenei egyveleg idén érett meg arra, hogy jó alkotásnak bizonyuljon.

Pink hangja is tökéletesedett, erősödött, és a Funhouse mindezt összevetve egy olyan dinamikus, dühös és ugyanakkor boldog lemez lett, amire egyértelműen egy hatalmasat fogunk bulizni Pinkkel együtt márciusban, amikor a Grammy díjas, többszörös platinalemezes énekesnő Budapestre érkezik, hogy Funhouse című turnéja keretén belül elbűvölje a magyar közönséget.