Paul Rodgers nem Freddie Mercury, de nem is akar az lenni, Brian May és Roger Taylor pedig nem a Queen örökségét felélve hakniznak, hanem a mai napig élvezik a zenélés minden pillanatát. A legendás rocksztárok formációja kitett magáért a majdnem megtelt Sportarénában.

Abból, hogy a Paul Rodgersszel kiálló két ex-Queen muzsikus, Brian May és Roger Taylor mindössze 3 évvel az előző budapesti koncertet követően ismét bő háromnegyedházat csinált az Arénában, több következtetés is levonható. Egyfelől a megjelent nagyjából 9-10 ezer ember nagyrésze aligha hallotta a meglehetősen visszafogott új anyagot, a The Cosmos Rocksot, ellenkező esetben ugyanis sokan egészen biztosan nem jönnek el. Másfelől a 3 évvel ezelőtti koncert mély nyomot hagyhatott a megjelentekben, és sokan úgy érezték, repetázniuk kell, még ha May és Taylor ingoványos talajra is tévedt ezzel az egész vállalkozással.

Mindenki becsületére legyen mondva, a formáció még az árnyékát is igyekszik elkerülni annak a feltételezésnek, hogy Paul Rodgerst Freddie Mercury helyére állították volna be: az egész koncert során körbelengte a csarnokot valamiféle emlékezzünk együtt-buké, amitől ugyan nem lett nosztalgiahangulat, de olyan érzés sem kerítette hatalmába az embert, hogy a deszkákon egy valódi zenekart lát. A „projekt”, „formáció”, „alkalmi társulás” elnevezések még akkor is jobban fedik a lényeget, ha a trió évek óta vállvetve kaszálja le a világ arénáit. Maga Rodgers is láthatóan igyekszik minél kevesebb összehasonlítási alapot teremteni. Eleve teljesen más típusú hanggal áldotta meg a sors, mint Mercuryt, és ezt ahol lehetett, ki is domborította, másként énekelte az évtizedek óta ismert dallamokat. Vagyis sajátos állatorvosi ló ez a további három, egyébként kiváló kiegészítő muzsikussal fellépő trió – egészen biztosan nem a Queen, de panasz nem lehetett rá.


May, Taylor és Rodgers viszonylag biztosra mentek, és egy kivédhetetlen slágerblokkal indították a koncertet: a Hammer To Fall – Tie Your Mother Down – Fat Bottomed Girls nyitással egyből kenyérre kenték a közönséget, és innentől kezdve igazából nem nagyon volt mit veszíteniük, még akkor sem, ha az Another One Bites The Dust funkos lüktetését Rodgers egyáltalán nem érezte át, sőt, nem is nagyon igyekezett hozni az eredeti ízeket. Akadt még néhány ilyen dal az este folyamán – például az I Want To Break Free – , de az énekes összességében azért kitett magáért, amikor pedig főszerepet kapott saját életműve tolmácsolásakor, egyenesen fantasztikusan teljesített. A közönség nagyrészének persze fogalma sem volt a Bad Company egy szál akusztikus gitárral elővezetett Seagulljának vagy névadó dalának eredetéről, de a forró fogadtatás Rodgerst igazolta.


Még ezt sem lehetett azonban összehasonlítani azzal az eufóriával, ami a színpadi kifutó végére telepedő Brian Mayt fogadta, amikor egy 1986-os este emlékére először elpengette a Tavaszi szél vizet árasztot, majd a Love Of My Life-ot. Könnyen válhatott volna giccsessé ez az ezrek éneklésével kísért kis blokk, de valahogy mégsem volt az, ellentétben a koncert más pillanataival. Freddie Mercury valóban pótolhatatlan veszteség, de amikor a projektoron végtelenül csicsás fények közepette többször is beúsztatták a képét, az még ennek fényében is túlzásnak tűnt, falusi búcsúkban kaphatóak hasonló hatású festmények és emléktárgyak. A Queen persze mindig is vonzódott a csiricsáré dolgokhoz, úgyhogy legyünk jóindulatúak és spongyát rá… Főleg, mert a kinézetében leginkább Paksi Endre és Lars Ulrich tökéletes keverékét formázó Roger Taylor önálló blokkja szintén abszolút csúcspont volt, ő a mai napig azon nagyon kevés dobos közé tartozik, akinek érdemes szólót játszania egy koncerten, ráadásul emellett még pofátlanul jól is énekelte az I’m In Love With My Cart.

Az új lemez ugyan minden, csak nem lenyűgöző, ennek ellenére élőben még a róla elővezetett négy dalt is el lehetett viselni, bár a különbség természetesen így is üvöltő volt a klasszikusokhoz mérten. Itt a közönség is inkább csak figyelgetett, ellentétben a rendes programot záró Bohemian Rhapsodyval, melyet a záró beindulós részt leszámítva végig a projektoron megjelenő Freddie Mercuryra bíztak, és alighanem mindenki így járt a legjobban, ez a léc ugyanis máig megugorhatatlanul magas lenne másnak. A ráadásban aztán volt még All Right Now Rodgers múltjából – újabb népünnepéllyel kísérve – , We Will Rock You és We Are The Champions, aztán némi búcsúzkodás és balra el, közel két és fél óra játékidő után.


Egyéni ízlés kérdése, ki minek tartja ezt a triót, a konklúzió azonban nem lehet kérdéses. Bizonyos muzsikusok már jóval kisebb ázsióval is hajlamosak teljesen meghülyülni, May és Taylor azonban még saját legendájuk súlya alatt is megmaradtak rokonszenvesnek és ízig-vérig emberszerűnek, Rodgers pedig jól passzol hozzájuk. Fanyalogni persze lehet, de ha valaki nem nagyon rosszindulatú, el kell ismernie, hogy ez egy kifejezetten jó koncert volt.