Dömötör Tamás önálló egységet képvisel, senkinek nem akarja megmondani a tutit, viszont mindent megtesz azért, hogy utat találjon a szabad gondolatnak. Nem az a lényeg, hogy éppen filmet vagy színházat csinál: folyton – még főzés közben is - a kommunikáció lehetőségeit és határait feszegeti.
Állítólag senki nem lehet próféta a saját hazájában, neked mintha mégis sikerült volna: Szombathelyen születtél, nyolc éve itt kezdted a kamaraszínházi bozótharcot, most meg Jordán Tamás igazgató mellett a vadonatúj Weöres Sándor Színház rendezője vagy.Nem akarok én semmiféle próféta lenni. Azért dolgozom itt, mert itt volt rá lehetőség, nem gyúrtam erre külön. És azért volt nekem könnyebb – mondjuk nyolc évvel ezelőtt, amikor a színházbarát egyesületet megalapítottuk -, mert Szombathelyen nem volt színház. Az se nagyon zavart volna – de tényleg -, ha a Weöres Sándor Színház létrehozásában nem vehetünk részt. Az a lényeg, hogy legyen. Filmezek meg tévézek is közben, és ha van egy ötletem, ahhoz igyekszem megtalálni a legmegfelelőbb formát. A színházi ötleteimet azért valósítottam meg Szombathelyen, mert itt voltak a haverjaim, akik segítettek, meg érdekelte őket. Ilyen módon erre én nem utaztam külön, tekinthetjük szerencsének, hogy most egy utcányira lakom a munkahelyemtől. De nincs bennem semmi megmondó vágy, vagy ilyesmi.
Bergman valahol azt mondja, hogy akkor most leszámol a szeretőjével, a filmmel - és visszatér a feleségéhez, a színházhoz. Te meg mintha össze akarnád költöztetni őket. Akár úgy, hogy a Nemzeti Színház nyitóelőadásának próbafolyamát viszed filmre – ez a szépséges és érzékeny Premier -, akár úgy, hogy filmforgatókönyvet adaptálsz színpadra – ilyen előadás mondjuk a Hazug -, akár úgy, hogy színdarabból kiindulva forgatsz filmet – Sóska, sültkrumpli -; és folytathatnám.
Értem, hogy miért mondta Bergman, amit mondott. A film luxus, amiből ma megélni Európában, illetve Amerikán kívül nagyon nehéz, tehát áldozatot hoz, aki filmezik, még akkor is, hogyha filmrendezőként ezért fizetést kap. Nyilván ez is benne van ebben a Bergman-mondatban - meg az is, hogy egy, maximum két év, amíg egy film elkészül, addig lángol az ember; aztán el is felejti. Nem néztem vissza egy filmet se, amit készítettem. Csak amikor vágtam. Tehát a film elmúlik – akkor is, ha megmarad -, a színház viszont sose múlik el: az létezési forma. De én valahogy az elejétől kettősen tudom ezt csinálni. Sokan irigyelnek is érte. Nem mondják, de érzem. A színházban kicsit filmesnek tekintenek, a filmesek kicsit színházi emberként kezelnek; ez lehetne hátrány is, de nálam előny. Nem is törekszem arra, hogy élesen kijelöljem magamban a határokat. Persze, hamar eldől, hogy ez vagy az az ötlet filmben élne inkább vagy színházban, de a legelső szempontom mindig az, hogy a szabad gondolat súrlódás nélkül melyik csatornán tud átjutni leginkább. Hitem szerint így választok formát: színházat vagy filmet. Vagy televíziót. Mert a tévét se hagynám ki, nagyon fontosnak, sőt, a legfontosabb kommunikációs eszköznek tartom. Gondolkodom is benne, érdekel is; sőt, mostanában egyre inkább érdekel az internetes kommunikáció – mert látom, hogy mennyien élnek vele, és hogy általa egy gondolat mennyi emberhez tud eljutni, akár célzottan is. Engem alapvetően a kommunikációs formák foglalkoztatnak – következésképpen azt, hogy oszlopos kőszínházat készülünk építeni Szombathelyen, nem is tartom időszerűnek. Inkább egy kultúrházat szeretnék, vagy egy nyitott műhelyt – vagy nem is tudom, mit -, ahol ezek a kommunikációs formák nem egymással versengve, hanem egymást kiegészítve, egymással találkozva újabb gondolatot szülnek, új formákat adnak ki. Harminc éve vidéken egy színház megcsinált egy várost – lásd a kaposvári példát -; most nem fog. Nem versenyzünk mással, mint az RTL Klubbal, a TV2-vel, a Sport1-gyel. Azokkal kell versenyezni. Ha ezt nem vesszük tudomásul, be fogunk zárni. Mert meghalunk.
Hogyan veheti föl a színház – akár mint kommunikációs forma - a versenyt?
Többféle módon nyilván, én arról tudok beszélni, amiben hiszek. Abban például, hogy azokat a reflexeket – tempókat, ritmusokat, szabályokat -, amelyeket a televízió, az internet, a képújság, a mobiltelefon használata elültet az emberben, megpróbálom felhasználni és kihasználni akkor, amikor színházi előadást készítek. Arról, hogy behozni hogyan kell a nézőket, bevallom, fogalmam sincs. Nem tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy eljussanak a színházig. De ha már eljutnak, akkor fontos, hogy pontosan értsék, érezzék, higgyék azt, amit szeretnénk, ha értenének, hinnének, éreznének az előadásban. Nem a művész-színház az ideálunk, de a szimpla szórakoztatási szándék is távol áll tőlünk. Nem tudom pontosan, hogyan nevezzem, amit csinálni szeretnénk, de az biztos, hogy le lehet – és le is kell - tapogatni, hogy mi az, ami több síkon izgalmas és érdekli a lehető legszélesebb közönséget.
A legutóbbi POSZT-on is élénk érdeklődést keltett a Kamara Savaria előadása, a Czukor Show, amelyben egy erős kereskedelmi tévés formát – a „kibeszélő-show-t” - használsz a színpadon. A rend kedvéért azt is tegyük hozzá, hogy a Czukor Show-t most már a Weöres Sándor Színház játssza.
Azért lehet példának felhozni ezt az előadást, mert működik. Aki nem ismeri az alapművet, Füst Milán Boldogtalanok című drámáját, az paródiának hiszi, a végén aztán „megrázódik” tőle; aki meg ismeri a Boldogtalanokat, azért talál kapcsolódási pontokat – a Czukor Show mindenki számára fogyasztható. Az biztos, hogy versenyezni úgy tudunk, ha nem kérünk a nézőtől nagy áldozatot: ha nem az a célunk, hogy megszakadjon, ha meg akarja érteni, amit mondani szeretnénk. Hanem azonnal megérti: mert egész egyszerűen neki szól az előadás, belőle indul ki, az ő gondjaival foglalkozik, magára ismer benne.
Ezekben a hetekben készül a Weöres Sándor Színház januári nyitóelőadása, a 9700. Bár rendezőként Jordán Tamás, szerzőként Egressy Zoltán jegyzi, de azt hallani, hogy maga a folyamat igazi csapatmunka: a szöveg, a régi és mai szombathelyi figurákra, történetekre épülő sztori együtt formálódik a színpadi megjelenéssel, az előadással. Ebben aztán tényleg magukra ismerhetnek a szombathelyiek, nem?
Most úgy állunk, hogy szinte nem is tudom: máshol, más közönségnek érthető lesz-e. Szombathelyen meg Vas megyében mindenki érteni fogja, az biztos. Nekik készül, ezekből a pitiánerségekből, nagylelkűségekből, amelyek Szombathelyen előfordultak vagy előfordulnak. Minden percben érezhető, hogy ez a történet a sajátjuk. Ha ez nem elég ahhoz, hogy megnyerjük őket a színháznak, akkor igazság szerint fogalmam sincs, hogy még mit lehetne tenni. Mindenesetre nagyon nehéz egy ügyet kezelni, amikor belenyúl a politika. Nekünk ez most nem jelent rosszat, mert dolgozhatunk - de muszáj kimondani, hogy a szombathelyi színházat mégis csak a politikai szándék hívta életre. Nem a természetes szelekció, nem több évtizedes izzasztó munka eredménye, mint például Grazban, ahol nem tudom én… ötven évig volt egy kis színház, és egyszer csak kitermelte magának azt a közönséget, amelyik már megtölt egy nagy színházat is. Ezt a folyamatot Szombathelyen megelőzte egy politikai szándék – hogy aztán az emberek utánamennek-e vagy nem, azt én nem tudom.
Pedig ha végignézek a szombathelyi színházbarát egyesület – és benne a Kamara Savaria – történetén, az elmúlt nyolc éven, akkor az az érzésem támad, hogy lám, megvalósulhatnak a mesék. Néhány tehetséges fiatalember évekig előadásokat hoz létre egy színház nélküli városban, közönséget és közösséget teremt – és ezek közül a fiatalemberek közül többen most a Weöres Sándor Színház tagjai, munkatársai. Nekem ez egy egyenes vonalú, szerves, szép történet, amelyben a „jó elnyeri jutalmát”, és a néző megnyugodva konstatálja, hogy ennek így is kellett lennie.
Mi is szeretjük ezt gondolni, de ha objektív vagyok – márpedig magunkkal kapcsolatban az szoktam lenni -, akkor óvatosabban fogalmazok. A mi kamaraszínházunknak 800 és 1200 közötti stabil nézője volt. Akikről tudtuk, hogy mindig eljönnek. Eleinte persze csak ötvenen voltak. Aztán ötszázan, hatszázan – nyolc évnek kellett eltelnie, mire elértük ezt a kb. ezres stabil nézőszámot. Nem tudjuk pontosan, hány évbe telt volna, hogy az ezerből háromezer legyen - amire már rá lehet húzni egy nagy színházat, mert tízet tudjuk játszani a bérletet. Ugye most, a Weöres Sándor Színházban azt céloztuk meg, hogy 6000 bérletesünk legyen - én nagyon reménykedem, hogy ez sikerül, de fogalmam sincs, hogy miképpen. Hogy ki lesz az a 6000 ember, aki bejön. Számomra is nagy kérdés. Nagyon várom, hogy meglegyen a hatezer, vagy ötezer - vagy négyezer bérletes. Nem tudom pontosan, hogy egy politikai döntés nyomán - amelynek nyomán mi most itt lehetünk -, bejön-e az a hiányzó 5000 néző. Mi mindent megteszünk, de ostorral nem lehet senkit beverni a színházba. Jó előadásokat kell csinálni, de hogy önmagában ez elég-e – nem tudom.
Amikor az egyesületet, a Kamara Savariát létrehoztátok, mire gondoltatok, mi lehet, mi lesz ebből?
Azt akartuk, hogy legalább hetente egyszer legyen esély megnézni Szombathelyen - egy szombathelyi előadást. Azt már nem is mertük elgondolni, hogy naponta bejöhessen a közönség. Ezt a célt már elértük tulajdonképpen. Ezért mondtam, hogy egyáltalán nem zavart volna, ha a Weöres Sándor Színház tőlünk függetlenül működik - ha van egy jó színház, és oda mi is el tudunk menni. Most, hogy mi is itt dolgozunk, mert bírt minket a Jordán, szerette, amit csinálunk, az külön szerencse nekünk – meg felelősség. De én azt is bírnám, ha Budapesten keresnék egy csomó pénzt, aztán amikor hazajövök három napra, el tudnék menni színházba. Nem ragaszkodom hozzá, hogy mi ebben benne legyünk nyakig – most benne vagyunk, örömmel csináljuk, de nincs rajtunk nyomás ilyen módon, legalábbis én magamon nem érzek semmi ilyesmit. Akkor is itt voltunk, amikor senki se volt itt.
A 9700-hoz helytörténészektől gyűjtöttetek szombathelyi történeteket. Egyikük – korosabb tanárember – rendkívül elismerősen beszélt rólad. De ebben az is benne volt, hogy „amikor leült velem szemben ez a tarajos fiatalember, nem gondoltam volna…”
Szerintem ne az én fejemmel reklámozzuk a színházat, az biztos. Inkább a Kiss Mariéval vagy a Trokánéval. De megvan a magam filozófiája, hogy miért járok ilyen fejjel.
Miért?
Hogy az első lépcső ne legyen könnyű. Hogy aki csak ezért nem akar szólni hozzám, az ne is szóljon. Nem akarok semmilyen csoporthoz tartozni, önálló egységet képviselek, és ezt szeretem az első pillanatban közölni. De ez 13-15 éves koromtól így van, végül is nem változtam azóta. Engem nem zavar, ha az első percben megijednek; lehet, hogy tízből hat ember el is kerül emiatt, ami – azt hiszem, hogy nekem jó. Megszűri az embereket körülöttem. Nem azt mondom, hogy félnek tőlem, mert nem félnek – de nem kódolnak le rögtön. Azt igen, hogy valamiféle ellenállás van bennem – valami ellen. Hát, nem is tudom, hogy mondjam ezt. Mert nyilván a rend ellen van, a fennálló rend ellen – folyamatosan küzdök, ez nyilván belső energia, vagy nekem ez az állandó küzdés hozza, termeli az energiámat. Azt nem gondoltam viszont, hogy még 34 éves koromban is ilyen lesz a fejem. Azt gondoltam, hogy egyszer majd megváltozik - csak még muszáj így hordani. Addig harcolok, amíg lehet. Egyelőre nem gondolom, hogy konszolidálódnom kéne. Mert nincs rá szükség. Nem akarok én senkinek nyugalmat okozni. Csak azért, hogy elfogadjanak rögtön, azért nem változom meg se belsőleg, se külsőleg. Mint a Rolling Stones – vagy a Benkő Laci, ha megkérdezed. Ő ugyanilyen. Neki nem taraja van, hanem negyven deka aranya, de nem azért hordja, mert gazdag, azt úgyis tudod. Neki ez önkifejezés nyilván, a nem-sorbaállásnak a megmutatása. Egyébként a világ legjobb embere. Ha valaki közel kerül hozzá, biztos ez a véleménye róla. Nem is nehéz a közelébe férkőzni, mert nagyon nyitott ember. Én is az vagyok egyébként, könnyű velem kommunikálni. De jelzem azért, hogy van egy belső szabadságom, amit nem adok. Ezért állok fel nagyon könnyen. Könnyen hagyok ott valamit, ami nem tölt el biztonsággal. Nem haragszom, nem vagyok haragban senkivel, soha nem kaptam gyűlölködő leveleket, pedig tévézem is. Olyat igen, hogy valami tetszett, nem volt szimpatikus – de hogy valaki gyűlölne, olyat nem. Én se gyűlölök senkit. Hagyjanak békén. De látszania kell, hogy autonóm vagyok – és látszik is; külsőre is, vigyázok rá nagyon.
Mikor főztél utoljára?
Márciusban fogunk sokat, nagyot. Kitaláltunk negyven új részt, két új műsor is lesz a Paprika Tv-ben, két húszrészes - még nem is mondok róla többet, de úgy néz ki, hogy márciusban elkezdünk megint forgatni. Az nekem pihenés, hozzáteszem. A relax maga. Semmi nyomás nincsen rajtam, mert birtoklom a dolgot. Csináltunk már ötven részt, saját stábom van, ha körülnézünk, hat profi: mindenki tudja a dolgát, a vezető-operatőrtől Koziig, akinél fesztelenebbül még senkit láttam mozogni kamera előtt. Inkább arra kellett vigyázni néha, hogy föl tudják venni a műsort, mert előfordult, hogy mindhárom operatőr úgy röhögött, hogy letették a kamerát. Akkor meg nincs kép. Észre se veszi senki a nap végén, hogy dolgoztunk, mert nekünk ott nagyon jó – egyrészt, másrészt meg sok pénzt lehet vele keresni. Nem lehet összehasonlítani egy színházi fizetéssel, úgyhogy duplán is jó. Isten áldása. Nem tudom, hogy meddig lehet, de ameddig lehet, csináljuk.
Tényleg az a cél, hogy a néző megtanuljon főzni?
Az a lényeg, hogy bárki bármit megfőzhet, csak hinnie kell benne. Nem szégyen, ha elkúrsz valamit. A mi főzőműsorunkban minden kaja elkészült, ha kellett, két órát állt a kamera, sőt, azt is benne hagytuk, ha valami nem sikerült. Ez egy kezdőknek való műsor, amibe minden belefér. Ha mered, ha akarod, akkor csináld. Nem kell félni, nem kell hozzá banánlevél meg osztriga, hanem bármiből lehet… Kajásműsor és szórakoztatóműsor, így képzeltem eredetileg is, ez az igazság. Nagyon szeretik, kortól, nemtől, végzettségtől stb. függetlenül. Teljesen vegyes társaság nézi.
Mint a jó színházat, nem?
Ez alapállásom: mindenkinek lehet adni valamit. Jót kell csinálni – és igazat. Ilyen egyszerű. Nem kell kamuzni. Azért rossz a másik főzőműsor a kereskedelmi tévén, mert hazudnak benne. Mert nem főzik meg, mert sietnek, mert tizenkét perc alatt kell fölvenni, mert napi nyolc előadást csinálnak… Ezen nem lehet kamuzni. Lehet úgy csinálni, mintha – de az igazi jó műsorokban nincs nagyon kamu: azok végig vannak csinálva. Ettől jó egy színházi előadás is: ha végig van csinálva. Ettől jó egy film, egy tévéműsor. Nem kell megúszni. Bele kell halni néha, nem szabad sajnálni magunkat. Akkor jönni fog az – akkor jó lesz.
Jönni fog hamarosan – a Weöres Sándor Színházban _ a Szerelmes Balázs is. A színlap az mondja, hogy „élőfilm” lesz.
Az alapdolog, ami ebben engem izgat, az a – nevezzük így – harmadik kommunikáció: a skype-os érintkezés, ami első pillantásra olyan, mintha telefonálnék, de közben látom is a másikat. Nem tudom, te skyp-oltál-e és mennyit, de amikor én először csináltam – éppen a Szerelmes Balázs főszereplőjével, Czukor Balázzsal, amikor nemrég hosszabb időt töltött Dániában -, akkor eleinte tényleg úgy kezeltem, mint a telefont. Csak néhány percig beszéltünk, például. Aztán szép lassan kibomlott, hogy ez egyáltalán nem olyan. Hogy nem élő kapcsolat, de mégis az. Tehát, nem tudom másképpen megfogalmazni, harmadik érzeted van, amikor skyp-on beszélsz: se nem élőszó, se nem telefon. De nem is film. A kísérlet lényege, hogy azt az érzetet, amit a skype nyújt, folyamatosan lehet-e tartani a színházban, a nézőben. Ehhez van egy fiatal férfi, aki élőben szerepel – illetve mindenki élőben szerepel, de ő van egyedül a színpadon -, és van ennek az embernek az élete, a kapcsolatrendszere: a történet szerint az összes személy, aki kapcsolatba kerül vele, videofonon, egy nagy kivetítőn jelenik meg a térben. Mert ez a csávó agora-fobiás: nem megy ki a lakásából, és nem enged be senkit. Nyolc éve van bezárva egy szobába, de egyébként működik. Munkája van, illetve a biztosítója fizeti, jól él, az anyjával mindennap kommunikál, a pszichiáterével beszélget, a boltos feltölti a zsiliphűtőjét - aztán egyszer csak kiderül, hogy nincs mese: ki kell menni, az emberekkel muszáj élőben érintkezni. Ezt állítom én – vagy ez a sztorinak az állítmánya. Ezt megelőzi az érzet, a forma, és a kettő együtt szerintem lesz olyan erős, hogy a nézőket is érdekelje, már csak azért is, mert elég heveny a probléma. Ha nem is ennyire szélsőségesen, de sokan hajlamosak a bezárkózásra.
Azt szokták mondani, hogy a színház lényegi jellemzője – ha tetszik, értéke -, hogy hús-vér emberek találkozását, együttlélegzését teszi lehetővé. Te most paradox módon úgy érvelsz – ráadásul éppen a színházban – a személyes találkozások életbevágó fontossága mellett, hogy megmutatod, milyen az, ha egy ember kapcsolatai kizárólag virtuálisan léteznek.
Elsősorban azt állítom, hogy a jelenség létezik. Gondolj egy konferenciabeszélgetésre: az üzleti partnerem Tokióban, én Szombathelyen, és egyébként Kanadában van még egy érdeklődő. Úgy beszélünk egymással, mintha egy szobában ülnénk. Ez a technika létezik, használjuk, ezért foglalkozom vele. Becsukhatnám a szemem, mondhatnám, hogy baromság, de attól még ugyanúgy létezne; ráadásul az idő, a gondolat ellen mennék. A színházért mint formáért nem küzdök, nem is érdekel ebben az összefüggésben. A szabad gondolatért küzdök – hogy az jusson célba. Az se fontos, hogy az én gondolatom legyen. A színházépület is csak akkor érdekel, ha bemegy a néző. De ha az internet előtt ül inkább, akkor nekünk kötelességünk, vagy elemi érdekünk, hogy oda találjuk ki a történeteinket. Senkinek nem akarom megmondani a tutit. Én azt tudom megmondani, hogy nekem mi volt jó. De hogy neked mi a jó, arról fogalmam sincsen.