Azért ahhoz megfelelően elvetemült életérzés kell, hogy a ködös-nyirkos november legyen az ember legkedvesebb hónapja. Vége az aranysárga októbernek, a szikrázó tél is messze még, és a reggeli köd, amelyre ébredünk, csak nem akar felszállni, makacsul marad akkor is, ha fölötte ott a kék égbolt, láthatatlanul. Sűrű és áthatolhatatlan, mindenre rátelepszik – a tájra, a városra, és nem utolsósorban a lelkekre.

Egyszerre nyomasztó és misztikus, fullasztó és titokzatos. Nem véletlen, hogy november elején van Halottak Napja – ez az az időszak, amikor az ember valahogy nem találja helyét, és mindent olyan átmenetinek, bizonytalannak, múlandónak érez.

Nem tudom, ki hogy van vele, alighanem privát perverzitás, de én szeretek temetőkbe járni, nem csupán ilyenkor: ahogyan az ember nem csak misék alkalmával lép be egy-egy templom kapuján. Egy barátom szerint az emberi élet nem más, mint egy rövidke séta a homokozótól a temetőig. Mindenesetre a homokozóban csak kevés ideig marad az ember, előbb-utóbb kiűzetik a gyermekkor e földi paradicsomából… És jóllehet szerencsénkre azért legtöbbször nem találjuk magunkat rögtön a temetőben, de egyre többet gondolunk rá, ahogyan tudatosul bennünk a gyermekkori örökkévalóság után csaknem észrevétlenül három részre szakadt idő. Amely egyre gyorsabban múlik, és szép lassan megjelennek életünkben az első halottak… Először őket számoljuk, egy, majd két kezünkön, és egyre többször jut eszünkbe a temető, ahol egyre gyakoribb vendégek leszünk… Dédszülők, nagyszülők, szülők, ez az élet és a halál természetes rendje, de sorstól függően elveszítünk barátot, ismerőst, sőt gyermeket, unokát is… Aztán már annyian lesznek halottaink, hogy inkább a még élőinket vesszük számba, ilyenkor már nem az a kérdés az osztálytalálkozón, hogy kiből mi lett, mire vitte, hanem hogy hányan jönnek, jöhetnek el még közénk.

Idővel minden átértékelődik, és a november elejei csöndes megemlékezések során még azok is el-eltöprengenek élet és halál kérdéseiről, akik máskor távol tartják magukat az ilyen gondolatoktól. Oly korban élünk, amelyben a halál a kerülendő témák közé tartozik, de hiába minden igyekezet, mint tény és végállomás elkerülhetetlennek bizonyul.

Egy igen-igen bölcs mondás szerint a temetőket az élők találták ki azért, hogy ott feltámadjanak halottaikból. Mások úgy tartják, hogy a temetőkben járva egy réges-régen elveszített világról álmodozunk, és azt reméljük, hogy a halál ugyanoda visz majd vissza minket, és erről próbáljuk faggatni elhunyt szeretteinket, akik azonban sohasem válaszolnak... A temetőkben járva, az emberek arcát nézve ez valóban így lehet: inkább nekünk, élőknek van szükségünk rájuk.


Nem tudom megmagyarázni, miért is járok temetőkbe, hiszen nem csak olyankor teszem, amikor halottaimról emlékezem… Gyakran csak úgy, ha magányra, csendre, netán valamily hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan belső hangulat feloldására vágyom. Feloldozásra? A temetők csendjében egyszerre érzem a félelmet és a megnyugvást, a lázadást és a beletörődést, életbe-halálba egyaránt. Csaknem ugyanaz az érzés lesz rajtam úrrá ilyenkor, mint Görögországban, amikor este, sötétedés után, ugyancsak egyedül, beúszom a tengerbe... És a kezdeti félelem mindkét esetben feloldódik egy idő után, valami különös érzés hatja át az embert, az alázat nyugalma. Nehéz erről még dadogni is, nemhogy érthetően és logikusan megosztani – de talán mások is éreztek már valami hasonlót.

Elég morbid kategória, ha azt mondom, „kedvenc temetőim”, pedig van belőlük jó pár… Fiatal koromban a Farkasréti-temetőben sétáltam-üldögéltem sokat, ahol nagyszüleim vannak eltemetve, aztán a régi prágai zsidótemető lett merengéseim egyik kedvelt helyszíne, ahol úgy sorakoznak a földbe fúródott sírkövek, mintha az ugyancsak ott eltemetett csodatévő Löw rabbi köré gyűltek volna tanítványai. Emlékszem, hogy a nyolcvanas években még szabadon lehetett bolyongani a sírok között, meg-megpihenni valamelyik kő tövében és töprengeni mindenféle születéseken, elmúlásokon. Ma már nem alkalmas erre a hely, a sétákat szigorú rend szabályozza és a tömegek tapintatlan vonulása valahogy elvette kedvemet attól, hogy vissza-visszatérjek ide. Talán ezért is fedeztem fel magamnak – ugyancsak Prágában – egy erdő mellett található, elhagyott zsidótemetőt, amelynek lerombolt falán átlépve sétálgattam a kidőlt és kidöntött kövek között... Emlékszem, egyszer eső után értem oda, és a sírkövek telis-tele voltak különös, barnaházú csigákkal… Furcsa látvány volt, amint nyálkás csíkot hagyva maguk után, láthatatlan sebességgel mászolyogtak azokon a régi feliratokon... Aztán ott van a Pilzeni-sugárút mentén található, borostyánnal vastagon benőtt katolikus temető, elhagyott szobraival és angyalaival, vagy az Olsany-temető hatalmas labirintus-rengetege számos híresség nyughelyével… S rögtön mellette, az út túloldalán az a zsidótemető, ahol Franz Kafka, a XX. század egyik nagy nevettetője nyugszik.

Köd, november, halál. Halottak Napja. Azt hiszem, valójában mindegy, hogy mely temetőben, kinek a sírjára teszünk ilyenkor egy szál virágot vagy gyújtunk mécsest előtte: a lényeg másutt van, magában a cselekedetben és az ahhoz kötődő érzésekben, gondolatokban. Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy a temető valójában a holtak temploma, ahol folyamatosan imádkoznak értünk elhunyt szeretteink. Talán ezért mondunk nekik köszönetet ilyenkor – hogy még halálukban is velünk maradnak…