A floridai poszt-thrashmetál/core címkével ellátott csapat, a Trivium nemrég jelentkezett új lemezzel, melyet Shogun címre kereszteltek. Ez és a borító a japán kultúra törmelékeit, a számcímek ugyanakkor a görög mitológia sablonjait idézik, a zene mindezeknek megfelelően epikus és összetett. Komoly metál „fiataloknak”.

De miért is mondom, hogy fiataloknak, ha egyszer a zene úgyszólván „kortalan”? Távolról sem akarom az ideológiamentes gondolkodás látszatát kelteni, de talán akkor vagyok a legkorrektebb a Triviummal szemben, ha igyekszem legalábbis hangsúlyosan fölmenteni őket a „tinizenekar” fura vádja alól. Ugyanis ez az igen tehetséges fiatalokból álló metálbanda lépten-nyomon a „fiatalságával” vívja ki a becsmérlők rosszindulatát és türelmetlenségét; meg persze azzal, hogy – és ebben azért, valljuk be, a tagok nyilatkozatainak is van némi szerepe – folyamatosan a most még divatozó metálcore trendhez közelítve illetve a Metallicához való hasonlítgatással beszélnek róluk szinte valamennyi fórumon.

Pedig egyiket sem kell túldimenzionálni. Már a zenekar előző előtti, Ascendancy (2005) névre hallgató lemeze is több klasszikus metál-ízt tartalmazott, mint amennyi „core”-t, akkor is, ha egyesek az üvöltözős verze/dallamos ének kompozíció alapján rögvest metálcore-t emlegetnek. A 2006-os The Crusade album pedig egyöntetűen bizonyította, hogy olyan csapatról van szó, melynek zenei gyökerei jóval mélyebben nyúlnak a nyolcvanas évek mára klasszikus munkáiban – főleg a Testamentében, a Megadeth-ében valamint az Iron Maidenében –, mint akár a kilencvenes évek eleji-közepi extrém színtér meghatározó nagyjaiéban. És ez akkor is így van, sőt akkor van igazán így, ha a viszonylag fiatalnak tekintett, de alapvetően a neothrash-ből származtatható metálcore épphogycsak emlékezetében tartja az említett extrém színtér arculatformáló bandáit (ld. pl. Pantera, Fear Factory, Machine Head és társaik).

Ugyanakkor az is világosnak tűnik, hogy bár a Trivium zenéje a nyolcvanas években felnőtt fiatalok nyolcvanasévek-értelmezését adja, sem a The Crusade, sem a legfrissebb Shogun nem jelenhetett volna meg a nyolcvanas években, de talán még a kilencvenes évek elején-közepén sem. A felépítés ugyan „klasszikus” dalformákat mutat: megjegyezhető verzéket megjegyezhető refrének – néhol több refrén – követnek, az energikus heavy-, speed- és thrash-riffek úgy épülnek egymásba, hogy nem annyira a riffnek, sokkal inkább a dal célját szolgálják. A kidolgozott szólómunkák pedig – ugyancsak „klasszikus” módon – egy-egy énektéma alatt is kísérnek, ezzel is színesítve és sűrűbbé téve az amúgy sem éppen laza zenét. 

Matt Heafy gitáros/énekes mindemellett a keményebb metálarcok stílusát hozza: Phil Anselmo ugyan távol áll tőle, de siet hasonlóan erőteljesen bömbölni, mint Chuck Billy (Testament); James Hetfield-es modorosságai ezúttal azonban – szerencsére – kevésbé domborodnak ki. Dallamérzékével korábban sem volt és most sincs probléma: a Shogun végig egységes színvonalú, érett, kiváló énektémákban – epikusakban és könnyen dúdolhatóakban – gazdag, mégis többszöri hallgatást igénylő, kerek metál lemez. Ismerek olyan véleményt, mely szerint ez a fajta „dalszerűség”, melyben a Trivium zenéje gondolkodik, azért terméketlen, mert aprópénzre váltja az összetettebb, kevésbé a változatlan módon ismétlődő elemekkel operáló, de alapvetően hasonló felfogásban született zenéket. 

Ezzel nem értek egyet: a Trivium nem adja meg magát elsőre, de nem válik unalmassá sokadszorra sem. Úgy modern, hogy közben őszinte lelkesedéssel nyúl vissza kitalált gyökereihez, és úgy régisulis, hogy a maga „fiatal” arcképére szabja a régit. Hogy innen merre mozdulnak tovább, jelen pillanatban talán kevésbé érdekes; a Shogun mindenesetre egy remek, élvezhető lemez, olyan, amilyet vártam tőlük és amilyenre (jó értelemben véve) számítottam.