A "romantikus" az a szó, amit mindenki ismer, mégsem tudja senki megmondani, hogy mit is jelent. (Szándékosan nem a "romantika" szót írtam, lévén az az utolsó egységes korstílus, ne is keverjük ebbe a kommersz levesbe!) Gyertyát gyújtani romantikus, ablakot nyitni nem romantikus. Híd alatt gondolázni romantikus, hídon áthajtani nem romantikus.

Tengerparton sétálni romantikus, városban sétálni nem romantikus. A levél romantikus, a telefon nem romantikus. A gyűrű romantikus, a piercing nem romantikus.

Miért van ez így? Mert megtanultuk, hogy így van, és kész! Megtanították nekünk a Claire Kenneth-ek, a Vivian Fable-ök meg azok a hollywoodi rendezők, akik tudatos és következetes munkával legyártották számunkra ezt a sztereotipia-tömeget. Lehetne fordítva is, ha ők úgy döntöttek volna. Lehetne romantikus a telefon, a piercing meg a gyümölcs. Ugyanígy működne, és ugyanígy nem lenne semmi értelme.

A romantikus külsőségek tömkelege arra szolgál, hogy a nők hétköznapok valóságában ki nem elégülő érzelmi szükségleteit konzervált illúziócsomagokkal tömködje be. Egy olyan nőnek ugyanis, aki nap mint nap érzékeli partnere figyelmét, szeretetét, törődését nincs szüksége semmiféle tengerparti sétára, illatos virágra meg ropogó kandallótűzre. Ha pedig ezekkel kell, hogy beérje, ha egy számára nem kielégítő kapcsolatban efféle gesztusok tartják benne, nos, az a legnagyobb kudarc.


A fenti okok nyomán világ életemben utáltam mind a romantikus komédiákat, mind a romantikus drámákat. Mindaddig, míg nem láttam két valóban nagyszerű filmet, a Lesz ez még így se! című vígjátékot és a Szív hídjai című drámát. James L. Brooks és Clint Eastwood bebizonyították nekem, hogy nincs elátkozott műfaj, hogy jó ízléssel és a sztereotipiáktól való óvatos távolságtartással igenis lehet jó romantikus filmet csinálni. Bebizonyították, hogy van élet a Titanic, a Love Story, Az angol beteg, A szerelem hálójában, a Derült égből Polly meg a Micsoda nő mellett vagy után, de főleg helyett.

Az éjjel a parton című film sajnos nem sorolható a jó példák közé. A romantikus képi kánon valamennyi sötétséges toposza teljesül benne anélkül, hogy a korábbi, megtévesztésig hasonló darabokhoz egy fikarcnyi plusz jelentést, hatást vagy akár csak egy eddig nem látott külsőséget hozzá bírna rakni.

Adrienne Willis (Diane Lane) élete nem áll túl fényesen. Férje hűtlensége, kamaszlánya durcás ridegsége, életének perspektíva nélkülisége így negyvenegynéhány évesen bizony nem sok jóval kecsegteti. A barátnője szállójára pár napig felügyelő Adrienne és a ház egyetlen vendége, a jóképű plasztikai sebész, Dr. Paul Flanner (Richard Gere) közt egyre érzékenyebb húrok pendülnek. Cakhogy nem csupán a szálló lakói közelednek egymáshoz, egy pusztító hurrikán épp hozzájuk közelít, mégpedig megállíthatatlanul. A tomboló vihar a tengerparti panziót valamint Adrienne és Paul életét egyaránt felforgatja.
Egy újabb film olyan nőknek, akik boldogan ábrándoznak negyvenen túl is arról, hogy az életük egyszer csak újra kitermeli majd mindazokat az illúziókat, amik már tizenévesen sem olyanok voltak, amilyen érzés most visszaemlékezni rájuk. Egy újabb film az Álompasiról, aki eljön a fehér lovon, kiemel a hétköznapok domesztosszal meg perszillel terhes sivárságából, és magával visz a szivárványhídon át egy boldogabb világba, ahol nincs többé sörszagú böfögés, kengyeles mackóalsóban recsegő fing és pörköltszaftos atlétatrikó. Egy újabb film mindazoknak, akik a megváltást imádják a szerelemtől remélni.