A Radnóti színpadán fehér marad az abrosz, vérontás nincs, pedig Osztrovszkij darabjában a vagyonszerzés körül forog minden. Van, aki boldogul, van, aki nem – Valló Péter rendezésében azonban maradéktalanul boldog senki sem lesz, kivéve a kikapcsolódni vágyó közönséget, ha nem fárad el idő előtt.
A pénzszerzésnek többféle praktikája sorakozik fel előttünk a játék során: vagyonhoz jutás házasság, öröklés, pereskedés útján, hamisított váltókkal, vesztegetéssel, zsarolással, valamint a modernizáció kihasználásával. Az igazi tőkét azonban egyértelműen a kapcsolatok és a birtokolt információk aktualitása jelentik.Ennek nemcsak a mai néző tudója, de tudója az egy és negyed századdal korábban zajló cselekmény minden szálát gyűrűs kezében tartó Meropa Murzaveckaja, a földbirtokosnő, akinél - mint végül kiderül -, csak a Szentpétervárról érkező Vaszilij Berkutov, a szép özvegy Kupavina szerelme nagyobb bábjátékos. Addig viszont az is egyértelművé válik, hogy minden szereplőnek van némi tehetsége a csaláshoz-ámításhoz. Így a Meropához szegődött, elszegényedett hajadonnak, Glafirának, aki „mesternőjétől” csak a módszereket, de nem az alapfilozófiát veszi át, és így nem őrzi meg a „legnagyobb kincset”, a függetlenséget. Férjet fog magának a jómódú és pocakosodva idősödő agglegény, Berkutov személyében – igaz, nincs is más választása, hiszen ha Meropa álszent rohamai épp úgy hozzák, szentéletű követőjeként böjtölnie kell.
A többiek is mind kisebb-nagyobb kompromisszumokat kénytelenek vállalni az üdvös anyagi biztonság érdekében: némelyikük megélhetési talpnyaló, mint a zugügyvéd Csugonov vagy egyszerű, ügyeskedő szélhámos, mint annak unokaöccse. Némelyikük viszont egyáltalán nem illeszkedik a „rendszerbe”, és ezért nem juthat feljebb: ők vagy nem értik azt, nem értenek hozzá, mint Afusza, az együgyű öregasszony, vagy gyengék, mint Meropa iszákos unokaöccse, vagy eleve azon kívül rekedtek, mint a háttérben tevékenykedő, többé-kevésbé csendes szolgák.
Kattintson a képre, nézegessen farkasokat és bárányokat!
A körmennyezetet határoló, majd csak a jövőben megépülő vasúti sín, vagyis a „fejlődés égisze” alatt zajló eseményeket figyelve csodálkozhatunk rá újra, mennyire nem különböznek kis hazánk struktúrái, működési elvei a 19. századi, elmaradott orosz vidék viszonyaitól – ha akarunk; a rendezés ugyanis a figurák dialógusokban rejlő, a színészek hanghordozása, gesztusai által megformált jellemrajzából él, sikere pedig a „mást mondok, mint amit gondolok” helyes hangsúlyainak köszönhető, legyen az Meropa ál-ájtatoskodása, mímelt jókívánságai, vagy Glafira és Linyajev szerelmi játszmájnak bravúros kettős kódolásában tetten érhető. A realista kosztüm és kissé „színpadias” színpadkép, a Vodku zenekar miliőfestő élőzenéje is az önmagunkra ismerés ellenére hat, egy másik megközelítésnek, azonosulási pontnak adva helyet, ami általánosabb természetű, és bár mai korunk problematikája, mégsem olyan fájó pontja hétköznapjaink valóságának.
A darabban két női szerepfelfogás feszül egymásnak Glafira és Jelizaveta Kupovina alakjában, melyeket a két színésznő eltérő karaktere egyértelműen rajzol körül, nagyít fel: míg előbbi Wéber Kata megformálásában az „új nő”, aki aktív, céltudatos, dörzsölt, irányító, addig utóbbi Szávai Viktória alakításában a „hagyományosan” passzív, naív, irányítható, aki hagyja, hogy kiválasszák, mégha meg is van a szíve választottja. Egy „behódoló” és egy „hódító” férfi személyében mindkét nő megtalálja kiegészítő párját. Hogy ez mennyiben teszi őket boldoggá (mert a szerelem és kölcsönösség mindkét kapcsolatban különféleképp, de hibádzani látszik), azt ugyanúgy hó fogja ellepni, mint az előadás végén színen maradókat, Meropát és Csugonovot családostul, akiknek minden ármánykodása és erőfeszítése ellenére sem jött el a pozitív irányú változás az életében, sőt, egyre kevesebb a lehetőség rá – holott nem sajnálták az időt és az energiát, valamint a válogatatlan eszközöket céljaik eléréséhez.
Hosszasan lehetne sorolni az alapos színészvezetés eredményeit. Almási Éva tiszteletreméltóvá váló tisztességtelenségeit Meropa szerepében, Csányi Sándor pajeszos-részeges harcát a rummal szembeni büszkeséggel Meropa lecsúszott unokaöccseként, Szávai Viktória Kupavinájának olykor idegesítő, olykor szánalomra méltó naivitását a nyakán ékeskedő tollak mögül, Wéber Kata rámenős és egyre jobban fel- és elszabaduló Glafiráját, Szombathy Gyula kisemberként opportunista, nagyonis hazai zugügyvédjét, Gazsó György papuccsá váló és békés békebíróját, Linyajevet, egész az Adorjáni Bálint által megtestesített kisemberig, a „nép” üde fiáig és Martin Márta elharapott mondatokban kommunikáló vénkisasszonyáig. Szervét Tibor Berkutovja városias öltözékében, mindenkit lekenyerező modorával, a nézőteret intellektuális szemüvege mögül, mint jövendő birtokát pásztázó idegenként pedig mintha csak a mai Budapestről, politikai vonalról érkezett volna: kormányzóként ő az egyedüli tudója Kupovina erdejének várható milliós értéknövekedéséről a megépülő vasútnak köszönhetően, és nemcsak anyagi, de politikai helyzetét is igyekszik bebiztosítani rövid vidéken tett látogatása során, míg priváte szintén jó üzletet köt a szerelmes szép özvegy kezének megkérésével.
Némi didaktika, némi társadalmi mondanivaló is benne van tehát a hosszúra nyúló estében a szórakozás lehetőségén kívül, de összességében a Radnóti Színház ezzel az előadással hű marad hajdani önmagához, és kicsit „hajdani” is. Viszont ha szeretjük az orosz társadalomkritikai szemléletű, 19. századi darabokat, jól fordított replikákat, vagy az említett színészeket, azt kapjuk, amit a cím és a szórólap igér: farkasokat és bárányokat. Vér nélkül.
R: Valló Péter
FSZ: Almási Éva, Szávai Viktória, Wéber Kata, Gazsó György, Szombathy Gyula, Csányi Sándor
Bemutató: Radnóti Színház, 2008. október 19., 19:00; 3 óra húsz perc, három szünettel
További időpontok: 2008. november 4., 7., 21., 28., december 10., 11., 27., 31.