A semmiből indultak, túlélték a legnagyobb tragédiát, ami csak zenekart érhet, meghódították a csúcsok csúcsát, minden rekordot megdöntöttek, amit csak meg lehetett, 2008-ban pedig immáron sokadik virágzásukat élve ismét őrületbe kergetik az egész világot. Tíz dolog, amit tudni kell a Young Művekről.
JACKO UTÁN A MÁSODIK Az AC/DC eddig több mint 200 millió lemezt adott el pályafutása során, de ez a szám évről évre rohamosan nő. A zenekar legnagyobb érdeklődés övezte kiadványa megjelenése óta az 1980-as Back In Black, mely jelenleg 42 millió eladott példánynál tart világviszonylatban: ezzel minden idők második legsikeresebb könnyűzenei albumának számít Michael Jackson Thrillere után. A Highway To Hellből több mint 15 millió talált gazdára, de a Dirty Deeds Done Dirt Cheap, a For Those About To Rock, a Who Made Who és a The Razor’s Edge is a 10 milliós álomhatár felett járnak. Érdekes módon ugyanakkor a zenekar mindössze két lemezével került fel a Billboard-lista első helyére, a For Those About To Rockkal és az aktuális Black Ice-szal. Utóbbi a hosszas kiéheztetésnek, a remek felvezetésnek és a Wal-Mart amerikai áruházlánccal kötött exkluzív terjesztési megállapodásnak köszönhetően minden idők leggyorsabban fogyó AC/DC lemeze: már megjelenésének hetében 1,76 millió példány kelt el belőle világszerte, és 29 országban nyitott az eladási listák első helyén.
AZ UNIFORMIS Az ötlet, hogy Angus Young iskolai egyenruhában lépjen fel, eredetileg nővérétől, Margarettől származott. „Annak idején a suliból hazajövet lusta voltam átöltözni, így az uniformisban gyakoroltam esténként, a nővérem meg mindig mondta, hogy milyen édes ez a kisfiú azzal a gitárral. Aztán amikor megalakítottuk az AC/DC-t, úgy gondoltam, az iskolai egyenruha jó ötlet a színpadon, ha másért nem, hát a figyelemfelkeltés szempontjából. A közönség eleinte persze ki volt akadva, mindenki azt gondolta rólam, hogy idióta vagyok. Az egész egyfajta kihívás volt, mert azt mondhattam: lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy idióta epilepsziás roham közben, de tudom, hogyan kell kezelni azt a hangszert. Persze mindig kétszer olyan jól kellett teljesítenem emiatt, aztán egy idő után a közönség követelni kezdte ezt a külsőséget.” Időről időre elterjedtek olyan pletykák, hogy a gitáros búcsút mond az uniformisnak, de ezek a hírek rendre alaptalannak bizonyultak. Az AC/DC elnevezés szintén Margarettől ered, igaz, közvetetten: Angus és Malcolm az ő varrógépén látták meg az egyenáram / váltóáram jelzést. A zenekar ellenségei ugyanakkor rendre megpróbálták belesulykolni a köztudatba, hogy a mozaikszó igazából annyit tesz, mint Anti-Christ / Death To Christ.
A FRONTEMBEREK FRONTEMBERE Bon Scott eredetileg az AC/DC sofőrje volt, koncertről koncertre fuvarozta őket, de azelőtt dolgozott postásként, kocsmárosként és teherautóvezetőként is, sőt, az ausztrál hadseregbe is kérte felvételét, de jelentkezését korábbi rendőrségi ügyei és zavaros háttere miatt elutasították. Scott 1946-ban született Skóciában, és 8 éves volt, amikor családjával Ausztráliába költöztek. Zenészi pályafutását eredetileg dobosként kezdte, és az AC/DC-be is dobosként akart bekerülni, Angus és Malcolm azonban hamarosan értésére adták, hogy nincs szükségük új ütősre. Scott számára ugyanakkor hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Youngok elégedetlenek akkori énekesükkel, a lazább zenei világban otthonos Dave Evansszel, így aztán módszeresen elkezdte fúrni a frontembert, és erőfeszítéseit végül siker koronázta: 1974 szeptemberében az AC/DC élére állhatott. Angus: „Emlékszem, az első közös koncertünk előtt az öltözőben már várta egy üveg whiskey, egy kis kokain, némi speed, meg egy hatalmas joint. Mi persze meg voltunk róla győződve, hogy miután mindezt eltünteti, még a színpadra sem tud majd felmenni, de neki meg sem kottyant. Bon gyakorlatilag sosem koncertezett józanul. Nem is tudom, mi lett volna, ha egyszer tiszta fejjel jön fel közénk, talán botrányba fulladt volna a buli…”
HOSSZÚ ÚT A CSÚCSRA A zenekar gyorsan elhíresült az ausztrál nagyvárosok klubjaiban, de nem volt könnyű dolguk. Angus: „A kezdeti időkben igen kemény helyeken játszottunk. Akkortájt még egész Ausztrália tele volt az úgynevezett 50/50 klubokkal, ahol a közönség fele meleg, leszbikus és transzvesztita volt, a másik fele pedig azért jött el, hogy röhögjön rajtuk. Mindenki részeg volt, és ha nem voltak elégedettek a produkcióval, azonnal repültek a poharak meg az üvegek. Nem lehetett velük szórakozni. Emlékszem, az első koncertünkön csak úgy lestem magam elé. A sok seggrészeg kamionsofőr olyan tekintettel nézett rám, mintha csak azt mondták volna: 'Ide nekem azt a rövidgatyás kissrácot!' Aztán valaki belém rúgott hátulról, és elkezdtem játszani. És valahogy tetszett nekik. Ezek a fickók nem szerették a Deep Purple-t meg a többi akkori hard rock bandát. Igazán nyers, durva rock’n’rollra vágytak, és a helyek tulajai is így voltak ezzel. Akkor jöhettél legközelebb is, ha több pia fogyott a koncerted alatt, mint előző nap. Itt nem volt helye művészkedésnek.”
Bon Scott és Angus Young
Miután két kizárólag hazájukban kiadott lemezük nagy sikert aratott, a két anyag legjobbjait összegyűjtő High Voltage 1976-ban Európában és Amerikában is megjelenhetett, de itt sem volt számukra kolbászból a kerítés, az elismerésért keményen meg kellett küzdeniük. „Londonban nem fogadtak minket pezsgővel és kaviárral. Volt olyan kritikus, aki azt írta, hogy ha összefut velünk, személyesen fizeti ki a repülőjegyeinket a visszaútra! Egész mélyről jövő csandának neveztek minket, arra utalva a dologgal, hogy Ausztráliából jöttünk, és ezért szart sem érünk. Akkoriban nagyon izgalmas idők jártak. A punk még éppen csak indulóban volt, a rádiók uraltak mindent, meg a diszkó. Amikor először jártunk Londonban, mindenhol úgy mutattak be minket, mint az ausztrál punkzenekart. Mi meg azt sem tudtuk, mi a fene az, hogy punk.”
HALÁL A CSALÁDBAN Bon Scottot 1980. február 19-én egy kiadós tivornya után ivócimborái vastag pokrócokba bugyolálva beültették egyikük, Alistair Kinnear autójának hátsó ülésére, és otthagyták éjszakára a londoni utcán. Az öntudatlan, részeg énekes azonban nem ébredt fel többé. Habár a szájhagyomány a mai napig úgy tartja, hogy minden idők egyik legnagyobb frontembere a saját hányásába fulladt bele, Scott halálának oka a hivatalos rendőrségi vizsgálat szerint „sima” alkoholmérgezés volt. Mindez ugyanakkor nem tudott gátat vetni a halálát máig övező összeesküvés-elméleteknek. Az egyik elképzelés szerint az énekes valójában herointúladagolásban halt meg: azt maga a UFO zenekar két tagja, Pete Way és Paul Chapman is többször megerősítették, hogy a halála előtti napon találkoztak Bonnal, aki a londoni rockélet egyik legismertebb heroindealerével, Joe Blackkel jelent meg. A másik kérdéses pont maga Alistair Kinnear szerepe, aki utoljára látta életben Scottot, róla ugyanis soha senki nem látott fényképet, a történtek után pedig nyomtalanul felszívódott, bár igaz, több mint két évtizeddel később nyilatkozott az angol Metal Hammernek. Joe Black személye úgyszintén homályos. A legmerészebb feltételezések szerint valójában egyik nevezett figura sem létezett, a csapat befolyásos menedzsmentje a hatóságokkal együttműködve pusztán fedezni kívántak valakit vagy valamit az autós történettel, Scott pedig igazából egészen más körülmények között hunyt el. Malcolm: „Sosem értettem, hogyan gondolhatta bárki is komolyan, hogy felül tudtuk volna írni a brit törvényeket, akármit is akarunk eltussolni.” Akárhogy is történt, az AC/DC az amerikai áttörést meghozó, elképesztően sikeres Highway To Hell lemez utódjára készülve hirtelen ott találta magát a semmiben, elveszítve egy pótolhatatlannak tűnő alkotóelemét.
VISSZATÉRÉS FEKETÉBEN A Young-fivérek mindössze néhány héttel Bon Scott halála után meghozták a nagy döntést a folytatásról. A kérdésre, hogy vajon ki állhatna Scott helyére, maga az elhunyt énekes adta meg a választ. Angus: „Akármikor kerültek szóba Bon első angliai élményei, mindig elmesélte, hogy látta egy klubban a Geordie nevű bandát. Mindig szívesen emlékezett arra, hogy a zenekar énekese egy őrült volt, mert az egész koncerten végig a földön fetrengett, és artikulálatlanul üvöltözött. Amikor ez eszünkbe jutott, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkerestük az illető énekest, Brian Johnsont, aki csak annyit mondott arról az ominózus koncertről, amelyet Bon mindig csak élete legjobb show-jának nevezett, hogy éppen vakbélgyulladása volt, és a buli után a mentők vitték el!” Az első Johnsonnal rögzített AC/DC lemez, a Back In Black 1980. július 25-én került a boltokba, és habár sokan tudni vélik, hogy léteznek Bonnal készített demófelvételek ezekről a dalokról, a zenekar szerint a korábbi frontember mindössze a Have A Drink On Me elkészítésében működött közre egy halála előtti próbán, méghozzá dobosként. Az album borítója teljesen fekete volt és a nyitó Hells Bells harangszóval kezdődött, de ezen kívül semmi sem utalt rajta Scott halálára. Angus: „Sokak számára a Back In Black különleges jelentőséggel bír, de számunkra inkább azt a kérdést döntötte el, hogy létezhet-e az AC/DC Bon nélkül, hiszen a kezdetektől fogva ő adta a banda arcát. Korábban szinte mindent rá építettünk, és a rajongók hirtelen egy új frontemberrel találták szemben magukat, nekünk meg persze fogalmunk sem volt arról, hogyan fogadják majd így a csapatot. Nagyon könnyen belebukhattunk volna a Back In Blackbe, de végül minden képzeletet felülmúlóan sikeres lett, főleg Amerikában, ahol azóta is mindenkinek ez a lemez jut rólunk először eszébe.”
Phil Rudd
HELYETTESEK A zenekar dobosa, a kettő-négyek überelhetetlen mestere, Phil Rudd az 1983-as Flick Of The Switch munkálatai közben került ki a zenekarból, miután rossz nyelvek szerint nemcsak túl sokat ivott, de Malcolm Young barátnőjével is az illőnél bizalmasabb viszonyba keveredett. Akármi is húzódott meg a háttérben, a konfliktus végül fizikai erőszakba torkollott, Ruddnak pedig mennie kellett: Új-Zélandon telepedett le, és egy helikopteres szállítócéget kezdett el gründolni. Az AC/DC-ben először Simon Wright, majd 1989-től Chris Slade ült a helyére, hogy aztán 1994-ben ismét visszatérjen a fedélzetre, mondván, a dolgok azért mégiscsak vele az igaziak. Érdekesség, hogy egy világkörüli turnét maga a csapat zenei agya, Malcolm is kihagyni kényszerült: az 1988-as Blow Up Your Video idején a gitáros alkoholproblémákkal küzdött, ezért jobbnak látta inkább otthon maradni. Helyét ideiglenesen egyik unokaöccsük, Stevie töltötte be, aki olyannyira hasonlított rá, hogy aki nem tudott a cseréről, nem is feltétlenül jött rá, hogy mást lát a színpadon. Malcolm kényszerszünete ugyanakkor nemcsak személyesen neki tett jót, hanem a zenekarnak is, hiszen így több ideje volt kiérlelni az 1990-es The Razor’s Edge anyagát, ami nemcsak egy évtizede a legerősebb AC/DC album lett, de a Thunderstruck, a Moneytalks és az Are You Ready MTV-s diadala révén a legsikeresebb is.
Brian Johnson
HOLLYWOOD Az AC/DC-ben a filmipar is fantáziát látott: az 1986-os Who Made Who a Stephen King regényéből készített Maximum Overdrive film hivatalos zenealbumaként funkcionált, rajta három új és hat régebbi szerzeménnyel. A horrorszerző köztudottan nagy AC/DC rajongó, a döntésben az ő külön kérése is szerepet játszott, sőt, a tagok epizódszereplőkként fel is bukkantak a vásznon. A Maximum Overdrive a mozipénztáraknál megbukott, a lemez azonban hatalmas siker lett. Arnold Schwarzenegger 1993-as Last Action Hero-ja esetében hasonló volt a helyzet. A film fő betétdala, az AC/DC által jegyzett Big Gun nemcsak az év, de a csapat történetének egyik legnagyobb slágerévé is vált – nem kis mértékben a klipnek köszönhetően, amiben maga Schwarzenegger is felbukkant, hogy Angussá változzon – , a mozi azonban csúnyán elhasalt a kasszáknál.
MAMUTKONCERTEK 1991. szeptember 28-án, mindössze két hónappal a Szovjetunió felbomlása előtt az AC/DC volt minden idők egyik leghatalmasabb könnyűzenei eseményének főattrakciója, amikor a Monsters Of Rock fesztiválturné moszkvai állomásán léptek fel a Metallica, a The Black Crowes és a Pantera társaságában. Az ingyenes gigantkoncerten a számítások szerint 1,6 millió néző jelent meg, ami minden idők második legnagyobb közönségének számít (az első helyen Rod Stewart 1994-es újévi koncertje áll, melyet a riói Copacabanán tartottak 3,5 millió ember színe előtt). A rendet több mint 11 ezer rendőr biztosította. A zenekar emellett minden idők legnagyobb szabású egyestés fizetős koncertjén is részt vett: ezt 2003. július 30-án tartották Torontóban, a SARS-hisztéria kellős közepén, mintegy 500 ezer néző előtt. Az esemény főzenekara a Rolling Stones volt, akik előtt az AC/DC is csaknem teljes programmal lépett színpadra (a két csapat baráti viszonya köztudott), a bemelegítő szerepet pedig egy szintén sokmilliós lemezeladásokkal büszkélkedő sztárzenekar, a Rush töltötte be.
NIMBUSZ Habár a 2000-es évek javarészt csendesen teltek a zenekar életében, jelen állás szerint úgy fest, respektjük nagyobb, mint valaha, méghozzá nemcsak a rockrajongók körében. Melbourne belvárosában 2003 óta utca viseli az AC/DC nevét, Bon Scott szobrát pedig 2008. október 25-én leplezték le a nyugat-ausztráliai Fremantle-ben. Habár az utóbbi öt évben a CD-eladások meredeken csökkennek, a felmérések szerint a visszaesés az AC/DC-t nem érintette, sőt, egyes lemezeik manapság jobban fogynak, mint valaha. A csapat tagjai ennek ellenére mindig is megmaradtak a föld közelében. Angus: „Mindannyian olyan melós környezetből érkeztünk, ahol a pénznek óriási értéke volt, ha pedig valaki nem saját magát adta, azonnal elcsattant egy-két pofon. Persze akadnak, akik még egy hűtőszekrény kinyitásánál is sofőrrel és limuzinnal jelennek meg, de mi nem tartozunk közéjük. Még a nekünk rendezett lemeztársasági partikra sem szoktunk elmenni. Minek jópofizzak olyanokkal, akiket vagy nem ismerek, vagy ha mégis, örülök neki, ha nem kell látnom a fejüket?”
