Labirintus. Kesze-kusza katakombákban, félhomályban tapogató kezek helyett, valami gondolati szövevény-fonal felgöngyölítésére hív. Ariadné, az Egyesült Fonalgyártók Országos Szövetségének elnöke a díszvendég.
Labirintus. Kesze-kusza katakombákban, félhomályban tapogató kezek helyett, valami gondolati szövevény-fonal felgöngyölítésére hív. Ariadné, az Egyesült Fonalgyártók Országos Szövetségének elnöke a díszvendég. Kovács Gerzson Péter koreográfiája sohasem okoz csalódást, inkább egyre kihívóbb feladatokat vállal, azért hogy valamit velünk a nézőkkel újragondoljon. Magyar népi hagyomány kortárs bekecsben Sáry László zenéjével. Közel 40 táncos, 20 zenész és 2 szólóénekes adja fel a leckét, vagy egyeseknek Nagy Sándor kardját, hogy elvágja a megfejtés csomóját a Müpában.Álljunk meg egy tánclépésre egymástól! Értelmezzük újra a kifejezést, a lehetőségét az újra találkozásnak. Indítsunk hajókat, hogy fedezzék fel újra a kultúrszigeteink örökségeit, gyűjtsük halászhálóba a zenei hangokat, vegyük elő a gramofont a hajófenékről, amelyen nagyapáink barázdákba göngyölték a néptánc lépéseket. Bontsuk ki az új kihívások zászlóit, távolodjunk el a parttól, de ne túl messzire, hogy azok, akik a kikötőben állnak, még szemmel tudjanak tartani bennünket. Horgonyt fel!
A Magyar Állami Népi Együttes Bartók-trilógia címmel három hidat épít a nagy zeneszerző munkáit összefogva, amelynek első tétele, a Kincses Felvidék egy ízig-vérig autentikus előadása 2006-ban került először a közönség elé a Művészetek Palotájában. A Labirintusban, a második fejezetben továbblépnek a kortárs absztrakció irányába. A tradíciót továbbviszik, s információk szerint a Cantata Profana-ban az individuum szabadsága lesz a végcél a túlparton. A Labirintus mindenképp félút, ahonnan még látni a hátuk mögötti lábnyomokat, de innen jól láthatóan bármelyik irányba elindulhatnak. Maga az útvesztőnek látszó valóságban nincs külvilági törvény, a falak nélküli biztonság érzete lehetőség a metamorfózisra. Maga a szándék is ez. Félig felvenni a néptáncok subáját, félig levetni és absztrahálni a mozdulatot, újraírva az autentikát. Még látható a keményszárú táncos csizma, de felül farmerkabát van. Ez már a kortárs tengerek vize. Ez tiszta zene-tánc-ének egymáshoz rendelése, valamilyen demokratikus együtthangzás, ami tényleg az énekeseket, a táncosokat s a zenészeket emeli fel.
Szeretem azokat az előadásokat, ahol az első pillanattól kezdve lemeztelenített térbe invitálnak. Nincs előfüggöny, nincs takargatni való takarás, a puszta üresség vibráló dinamizmusa. Látom a drótkötelek feszülését, a hátsó hidat, és később a bevonuló zenekart, a várakozással teli táncosokat, egyszóval a leplezetlenség felfedezésének lehetőségét. Ez is a tér mágiája, behatolni a láthatatlanba, ami nekünk nézőknek máskor oly titokzatos. Ez is a találkozás része. KGP tud egyszerűen s mégis minden ízében átható fényekkel dolgozni, az egész előadásban, folytonosan változó fénykirakós puzzle részeként – világító négyzetek jelennek meg. Mozaikok, amit a nézőnek kell összetapasztani. Van ideje. Ez a mű nem a témáról, a nehezen értelmezhető dramaturgiai DNS spirálok lebontásáról szól, hanem magáról az emberről – zenéről, táncról, zenészekről és táncosokról. KGP és Mihályi Gábor koreográfiái erre építenek. KGP-től már megszokhattuk a hártyavékony érzékenységen át való utazást a belső régióinkba, hogy felrázzon, meghökkentsen, de meg is nyugtasson, az elmúlás érzetéből az életbe, a profánból a szentbe, - tükröt ragadva megnézhetjük magunkat, hol tartunk. 40 táncos és körülbelül 20 zenész „mozgatása” nem könnyű feladat, a formák létrehozása és lebontása szerves rész, egy egész gondolat-test felépítésének és lebontásának a szemtanúi vagyunk. Viharból szélcsenddé változni, a fodrozódó hullámtarajokból – hurrikánná.
Már a darab elején is a felütés: 40 égő rizslámpákkal teleszőtt ében nagykabát, s a rajta billegő fekete kalap repít be embereket, sexusok nélküli lények, akik kisebb-nagyobb megszakításokkal az egész darab „alapját” adják. Mint fekete izgő-mozgó kottajegyek szórják tele a tért, énekelnek, ha kell nehéz a-ritmusokat is, hatalmas benzines hordókat püfölve, ősi rítusba csöppenünk. A fehér balettpadló szakralitása hasonló, mintha mezítlábas butó táncos érzékenységével lépnének egy homokkal leterített templomi belsőbe – most csizmával. Az átmeneti szín, a szürkébe öltözött, vörös díszítéssel ékesített jelmezben a szólótáncosok vezető dallamai, valamiféle más „hang” az erő és energia fokozása, hogy utána letisztult duók líraiságában megpihenjünk. Maga az egész előadás nem desszert. Nehezen fogyasztható magyar székelykáposzta, kortárs zenével megfűszerezve, a „fogások” közt nincs levegővételnyi szünet sem, a körülöttem lévő nézők ingadozó pulzusait érzem. "Ez radikális tett. A kortárs kultúrát meg kell tanulni. Lehet, hogy a közönségünk egy részét elveszítjük, de kétszer annyit nyerünk" - vélekedett Kovács Gerzson Péter. Én a „kétszer annyik” között vagyok.
A darabhoz Sáry László, a magyar kortárs zene egyik meghatározó egyénisége komponált színpadi művet. Zenei eklektikája magában foglalja és kiválóan integrálja magyar népzenei hagyományokat, az európai zene mestereit Vivalditól a 20. század Philip Glass, John Cage repetitív zenéjéig, városi közlekedés zajait, s a mobiltelefonok csengőhangjait – hang-labirintus, sokszínű zenei útvesztő. Valamiféle ál-opera, Herczku Ágnes és Hetényi Milán ária-dalbetétei csak hab volt a tortán.
Zene: Sáry László
Látványtervező: Kovács Gerzson Péter
Jelmez: Szűcs Edit
Zenei effektek: Csodafarkas
Ének és zenei korrepetitor: Herczku Ágnes, Gombai Tamás, Pál István
Szólót énekel: Herczku Ágnes, Hetényi Milán
Közreműködik: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara
Koreográfus: Kovács Gerzson Péter, Mihályi Gábor
Koreográfus asszisztens: Kántor Kata, Kökény Richárd
Rendező-munkatárs: Mihályi Gábor
Rendező: Kovács Gerzson Péter
Művészeti vezető: Mihályi Gábor