A Dream Theater az elmúlt két évtizedben eljutott odáig, hogy a szakma és a szobagitárosok kedvencéből a világ minden táján hatalmas csarnokokat megtöltő zenekarrá vált, eközben azonban a progresszív rock New York-i mestereinek mágiája megkopni látszik - mint azt friss DVD-jük is bizonyítja.

Sok mindent lehet mondani a Dream Theaterre, de azt biztosan nem, hogy nem szolgálják ki alaposan a táborukat. Alig ért véget a legutóbbi Systematic Chaos lemezhez kapcsolt turnésorozat, máris itt van róla a komplett dokumentáció egy grandiózus dupla DVD formájában, ami a világ évek óta stabilan legnépszerűbb progresszív rock/metal csapatától megszokott módon átfogó és bő lére eresztett. A Chaos In Motion 2007-2008 gerincét egy hat különböző fellépésről összevágott, több mint 3 órás koncert alkotja, de bónuszként kapunk mellé egy másfél órás turnéfilmet, videókat, fotókat is, és mondani sem kell, a limitált verzióban a két DVD mellett három CD is megtalálható, rajtuk a koncertfilm teljes anyagával. Vagyis nem aprózták el, a fanatikus tényleg mennyiséget kap a pénzéért, és ez szimpatikus.

Ami a live anyagot illeti, már a borítón is jelzik, hogy „raw footage”-ről van szó, azaz kissé nyers, nem feltétlenül csúcskategóriás a felvétel, láthatóan inkább az volt a cél, hogy a banda fellépéseinek igazi hangulatát kapják el, és ez sikerült is. Vagyis senki se számítson valami hiperszuper apparátussal rögzített, szemkápráztató módon megvágott extraprofi koncertvideóra, de természetesen nem is ótvar minőségű kézikamerás bootleget akarnak lenyomni a torkunkon: bőven és gond nélkül élvezhető a dolog, csak kissé földközelibb, természetesebb az összkép. Önmagában ez is rokonszenves. Az ugyanakkor nem hallgatható el, hogy azokat, akik nem az utóbbi években érkeztek a Dream Theater még mindig folyamatosan szélesedő rajongótáborába, a szokásos törésvonalak mentén osztja majd meg a Chaos In Motion 2007-2008. Szórakoztató a DVD, csak éppen leginkább arra jó, hogy újfent, sokezredszerre is rádöbbenjünk, mennyivel fontosabb és erősebb lemezeket készítettek tizenegynéhány évvel ezelőtt, mint manapság.

Ezen a kiadványon cseppet sem meglepő módon jelen évtizedre és azon belül is elsősorban a legutolsó lemezre, a tavalyi Systematic Chaosra helyeződik a fókusz, ami rögtön magában hordozza a „de bezzeg régen”-ezés lehetőségét, és a magas labdák bizony nehezen is hagyhatóak ki. Mert bizony hiába mozdul be a néző feje a Constant Motion csont metallicásra vett riffelésére, hiába dúdolja a Forsaken refrénjét, hiába találja fantasztikusan eltaláltnak a 26 percben elővezetett In The Presence Of Enemies monumentálisan simogató főtémáját, ha egyszerűen mindegyikük létezéséről ánblokk elfeledkezik, amikor belekezdenek a Lines In The Sandbe vagy a Scarred-ba. A Dream Theater ma is minőséget szállít, ez kétségtelen, de akkor is fényévekben mérhető a különbség a ’90-es években alkotott dolgaik és az aktuális szerzeményeik között. Felületesen nézve nem változtak sokat, a felállás is azonos, de ez a csapat mégsem ugyanaz, amelyik 1999-ben leszállította a Scenes From A Memoryt.

Mike Portnoy, John Petrucci, John Myung és Jordan Rudess teljesítményébe természetesen nem lehet belekötni, lélegzetelállító feszességgel és pontossággal játszanak, az egyetlen gyengébb láncszem élőben az énekes James LaBrie, de ez sem lesz újdonság annak, aki már látta őket koncerten. LaBrie teljesítménye azért többnyire rendben van, csak itt-ott csúsznak be fülbántóan hamis hangok, dallamtalan, vékonyka kántálással elkamuzott részek. Ha jóindulatúak vagyunk, még becsülhetjük is őket, amiért nem editálták ki utólag ezeket a hibákat, elvégre koncertanyagról van szó… A dalokba szokás szerint elég sok mindent becsempésznek, az egyéni szólóorgiák azonban kimaradnak, egyedül a billentyűs kap egy kis önálló villantási lehetőséget, de megelégszik azzal, hogy hibbant és teljesen értékelhetetlen, parasztvakító tekeréseket vezet elő a szokásos kattant, videojátékokat idéző hangszíneken.


Az extra anyagok jópofák, a turnéfilm a szokásos ilyesmi, de szórakoztató – a domináns figura persze most is a dumagép Portnoy, ellenpontja pedig Myung – , a klipek és a projektoros segédanyagok is rendben vannak, vagyis Dream Theater fanatikusoknak atombiztos befektetés ez az összeállítás, de a többiekből aligha vált majd ki euforikus reakciókat. És roppantul bosszantó az a súlyos kódolási hiba, hogy ha csak néhány tizedmásodperccel is, de a hang késésben van a képhez viszonyítva. Egy ekkora banda esetében ez, kérem, ciki.