A cím némileg túloz, ám Avril Lavigne új, a legutóbbi, The Best Damn Thing címet viselő lemezéhez készült koncert-DVD-je, (a) The Best Damn Tour azért egészen pofásra sikerült.
Mint említettem, (a) The Best Damn Tour a The Best Damn Thing lemezre épített turné egy állomása – hazai pályán: Torontóban rögzítették a koncertet –; a lemez lényegre törő koncepciójához hasonlóan a DVD is, első pillantásra, szűkmarkúan méri javait. 75 perc a felvett zenei és képi anyag, jóllehet a vágásokból sejthető, az eredeti buli hosszabb volt; ráadásul a DVD-n a választható hangsávokon (5.1 és sztereó) kívül nincsen semmilyen extra. A szándék sejthető: a 2002-es, hosszabb és telítettebb első albumhoz (a Let Go-hoz) készült koncert-DVD-n érdekes módon a buli is hosszabb (rátették a teljes programot, feldolgozásokkal együtt), plusz rengeteg backstage-jelenetet, videoklipeket, beszélgetéseket, fotógalériát zsúfoltak a korongra, nem beszélve arról, hogy az egész anyaghoz mellékeltek egy audio-mini-koncertlemezt saját számokkal és feldolgázosokkal (olyanokkal, mint a Fuel a Metallicától, a Basketcase a Green Daytől vagy a Knockin’ on Heaven’s Door), valamint a Let Go brit kiadásához készült b-oldalas dallal.
A 2004-ben megjelent második lemezhez, az Under My Skinhez ugyan nem készült koncert-DVD, de a négy, itthon is beszerezhető maxin és a bővített újrakiadáson szerepelt néhány nagyobb lélegzetvételű kisfilm a háttérmunkálatokról és a turnéról, vagyis a rajongók éhségét folyamatosan csillapították. A 2007-es The Best Damn Thinghez, mely hallhatóan Avril Lavigne legjobb formáját mutatja, és amely koncertezésre különösen alkalmas, pörgős dalokat sorakoztat tömören és hatásosan, már muszáj volt teljes DVD-vel jelentkezni. Amint utaltam rá, a koncepció itt is a rövidségre, a velős koncertélményre épít: alighanem ezzel – és az első DVD-anyag „telítettségével” – magyarázható a puritán megoldás. Ugyanakkor a kiadás tetszetős: a borító, a kis booklet valamint a lemez nyomásának képi világa a Best Damn Thing-es „rózsaszín barbivilág” paródiáját idézi úgy, hogy egyben el is távolodik tőle valami komolyabb, nőiesebb irányba. A koncert látványvilága hasonló: a doboktól a gitárig és a mikrofonállványig Avrilnál minden rózsaszínű, mellyel végképp betetézi a lemez elgondolását, azaz a plázavilág karikatúráját. (Amit az is aláhúz, hogy az anno első single, a Girlfriend koncertverziójában „végre” szabadon kiálthatja az eredeti szöveget, „Hellyeah, I’m a mothe’fuckin’ princess”…)
Roppant nagy előnye a koncert képanyagának, hogy bár rengeteg kamerával, beállítással és mozgással dolgozik, a felvétel nem mesterkélt, megmarad – nagyon is hangsúlyosan – az élő hatás. Ugyanakkor a legnagyobb öröm, hogy a készítők felfogták azt az egyszerű tényt, hogy jóllehet már-már versengés folyik, ki tud gyorsabb vágású klipet és koncertfelvételt készíteni, ettől nem feltétlenül lesz jobb és élvezhetőbb az anyag, sőt. A Best Damn Tour DVD lassabb, kényelmesebb vágásai erről a remek felismerésről tanúskodnak, rendkívül igenelhető módon, ugyanakkor persze profin: dinamikailag mindig a legtökéletesebben kiszámított – de nem kiszámítható – módon követik egymást a váltások és beállítások.
Ily módon a kép az egészen tiszta, mégis alapvetően nyers hanggal csillagos ötöst érdemel. A program sem kifogásolható: a gerincét természetesen a Best Damn Thing lemez adja (Girlfriend, I Can Do Better, The Best Damn Thing, When Your Gone, Everything Back But You, Innocence, I Don’t Have To Try – azaz a tizenkét dalból hét szerepel), de előkerül pár sláger az első és a második albumról is (Complicated, Loosing Grip, My Happy Ending, Don’t Tell Me), sőt egy nagylemezen nem, csak maxin szereplő dal ugyancsak (I Always Get What I Want). A már anno a Girlfriend klipjével elővezetett táncos show ezen a turnén kerekedik ki, és elgondolásában valamint kivitelezésében érdekes, sőt ötletes, látványos is, ám remélem, a jövőben nem játszik majd szerepet. Az az enyhén militáris, felhúzott térddel masírozós koreográfia ugyanis, amit kitaláltak, Avril és táncosai pedig profin kiviteleznek, többször inkább mulatságossá válnak, nem szólva arról, hogy fölöslegesen terhelik a dalokat. A régi számok egyszerűbb színpadképe sokkal szimpatikusabb, közvetlenebb, mint az új tételeket művivé tevő táncos ugrabugrálás – a nagyszabás e helyütt inkább szétbomlik, mint összeáll, hiszen a punkrockos zenei megfogalmazás igazából saját maga által hat, nem szorul rá más médiumra.
A koncert középrésze a lírai blokkal és pár régi dallal akusztikus, egyszál-gitáros formát ölt. Itt picit leül ugyan a buli, de az utolsó harmadra ismét fölpörög. Talán szerencsésebb lett volna kevesebb lassú vagy nyugis tételt beválogatni a blokkba, esetleg egy-két további zajos darabbal bővíteni a DVD anyagát, ez viszont csak porszem a gépezetben, nem von le a koncert értékéből. Aki szereti Avrilt, nyugodtan ruházzon be a The Best Damn Tour-ra.
