Először láttam premiert a Pécsi Nemzeti Színházban. Semmi újat, szokatlant nem tapasztaltam, ami egyszerre jelent jót és rosszat. Teltház, lelkes közönség, hol extravagáns, hol visszafogottan elegáns toalettek. Nyilván sokan szeretik a színházat, és ennek persze örül az ember. Másrészt viszont szinte tapintani lehetett az este presztízs-értékét.

Ha jól éreztem, tízes skálán nyolcas és tízes szint között mozgott, egyéni megítélés szerint. Ez persze rosszindulat és túlzás a részemről. Egyetlen okból kifolyólag lehet talán megbocsátani – valami olyasmire próbálom egy kicsit felhívni a figyelmet, a figyelmünket, amit valószínűleg pontosan tudunk, csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. Gyakrabban kellene talán végiggondolni, hogy miért is megyünk színházba, hogy miért fontos a színház.

Sok premier kapcsán eszembe jut a fenti dörgedelem, ebből a szempontból a Mohácsi János rendezte Istenítélet egy a sok közül. De csak ebből a szempontból.

Az Istenítélet csodálatosan komplikálatlan előadás. A rendező és a dramaturg, Mohácsi István Arthur Miller szövegének nagy részét – szokásuktól eltérően – változatlanul hagyták. Khell Zsolt funkcionális díszlete, Szűcs Edit kor- és hely-asszociációktól mentes jelmezei, az eredeti szöveg használata – ezek az elemek mind hozzájárultak az előadás alapvető egyszerűségéhez. Kovács Márton – talán rendezőileg is túlhangsúlyozott – rock-operás zenéjével kapcsolatban ennek sajnos az ellenkezője igaz.

Hiába változott keveset a szöveg, talán mégis ebből a kevésből érdemes kiindulni. Arthur Miller fontos, releváns kérdéseket feszegető, sokszor azonban didaktikusba hajló drámájának – akár szabad ilyet mondani, akár nem – nagyon jót tett a Mohácsi testvérek keze nyoma. A humor, a fesztelenség, az a néhány könnyed idézőjel. Hogy véresen komolyan veszik a dolgot, hogy mindennek tétje van, de közben nem szégyellik időről-időre kiröhögni, kiröhögtetni magukat. Valószínűleg egyrészt épp az önirónia a kulcs – ettől lesz az előadás rekeszizomszaggatóan húsbavágó.

Másrészt lehetetlen elfelejteni a sok-sok kínosan ízléstelen, szellemeskedő, nyögvenyelős poént. A bátorság, az őszinteség legalább olyan fontos, mint az önirónia. Mohácsiék nem félnek attól, hogy valami szar lesz. Ez az előadás vállalja a kockázatot, a dupla vagy semmi-elv szerint működik. A végeredmény éppen ezért nem szimpla.

John Proctor héroszi bukása és felemelkedése, Elizabeth Proctor vergődése a fokozhatatlan erkölcsi szilárdság és az énjét elsöprő szerelem karmai közt – nagyjából így, ilyen elvontan és okosan lehetne elemezni az előadást a mohácsizmusok nélkül. És talán éppen ennyire lenne a történet távoli, absztrakt, ennek megfelelően könnyen feldolgozható.

Nem szeretném azonban kizárólag a rendezésnek tulajdonítani a színházi élményt. Tagadhatatlan, hogy ez az egyszerre súlyos és könnyed este legalább ugyanannyira a színészek érdeme. Hatalmas energia és koncentráció, érezhető lelkesedés jellemezte az előadás minden percét. Nagy dolog az ilyesmi.

Ritkán szoktam színészekről írni. Ennek legfőbb oka, hogy nem tudom, hogy kellene. Megemlíteni a nevét, megdícsérni, hogy szépen játszott – ez a bevett módszer szerintem értelmetlen. Herczeg Adrienn játékát szerencsére – a díszlethez, jelmezhez hasonlóan – lehet azért méltatni, mert maximális egyszerűségével előrevitte az előadást. Különben kénytelen lennék – teljesen értelmetlen módon - azt írni, hogy csodálatos volt.

Az egyszerűség, a történetmesélés valódi szándéka az előadás legfontosabb jellemzője. A férfi és a nő személyes sorsa a tömeghisztéria és morális terrorizmus közegében – ez az este valódi tétje. Meg hogy jókat röhögjünk. Ha jó előadás volt az Istenítélet, akkor a taps után kifelé araszoló néző-tömegben sokan felejtettük el megcsodálni szomszédaink premier-toalettjét. Én mindenesetre arra az időre elfelejtettem gonoszkodva figyelni.