Képzeljenek el egy mesebeli történetet: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy fiútestvér, András, György, László és Balázs. A négy legényt szüleik útnak indították a Zene Birodalmába, hogy hangszereikkel szerencsét próbáljanak. Ketten brácsát fogtak, egyikük csellót ragadott, a legkisebb pedig klarinétot kötött az oldalára.
November 4-én e csodalényekkel találkozhatott a közönség a Művészetek Palotájában. Magam is a kiváltságosok között lehettem, akik velük tölthették azt a két és fél órát, melynek nyolc napon túl múló hatásai kétségtelenek. Könnyű is, nehéz is a dolgom. Nem vagyok zeneszakértő, így legalább szabadon lehetek közönség. Hagyhatom, hogy magukkal ragadjanak. Fehéren - feketén (ez a koncert címe is), teljesen. Már itt is állnak előttem, fehéren - feketén, négyen, négy egymásra alig hasonlító férfi. Gyerek. Nem mondhatom, hogy „ezek a fiúk nem viccelnek!”, mert épp az ellenkezője igaz. Humoruk élő, hiteles, nem jópofáskodni akar. Szomszédjaim sem teszik a mellettem ülő székeken, így én sem zavartatom magam, hagyom, hogy fel-feltörjön belőlem a nevetés, hogy kibuggyanjon a kacagás. Bali (Bolyki Balázs) szerint (ő a legfiatalabb) a koncert helyéhez nem méltó a kifejezés, itt mégsem szégyellem, sokszor önfeledten röhögök. Aztán egy következő pillanatban levegőt visszatartva hallgatózom. Ez tényleg csoda!
„Tegyük most félre a hangszereket,
Mert van remény, mert van szeretet,
Hogy amíg együtt énekelni tudunk,
A hangszerek mi vagyunk.”
Nemrégiben olvastam egy amolyan kör e-mailes bölcsességet: Vedd komolyan a munkádat, de magadat sohasem. Ők ezt teszik. A koncert alatt egyszer sem éreztem, hogy önmagukat a zene elé akarnák tolni. Abban a pillanatban, ahogy belefognak a muzsikálásba, engem is, mindenkit magukkal ragadnak e varázslatos világba. Olyan helyre, ahol minden megtörténhet, sőt, kívánom és várom újra és újra megtapasztalni a lehetetlent. Milyenre gondolok? Például, amikor négyen elzenélik, éneklik, dúdolják a Take Five-ot teljes hangszerelésben egy kis boci-boci tarkával fűszerezve. Vagy amikor a MÜPA teljes közönsége velük együtt énekli a Bolyki Brothers Blues refrénjét.
Fehéren - feketén. Mit jelent ez. Őszinteséget? Valóban így állnak előttem: nem érzem egy megnyilatkozásukat sem hazugnak, álságosnak. Amilyen átható a dalok közti felszabadultságuk, olyan hiteles a zene iránt mutatott alázatuk. Bármit is játszanak, popot, jazzt, gospelt vagy saját szerzeményt, az átalakulás megtörténik - élő hangszerek, egy nagyobb mester kezében. Sőt, úgy érzem, magam is része vagyok annak a csodának, hogy mint emberi lény képes vagyok zenét hallgatni, érteni, létrehozni. Különlegesnek érzem őáltaluk magam. Bevonnak a saját világukba.
Fehéren - feketén. Egyszerűség? Igen, az is. Nincs fölösleges díszlet sem a színpadon, sem a fényekben, sem a fiúkon, sem az előadáson. Ki gondolta volna, hogy a hatalmas sikert arató négyes a ráadásban leteszi a mikrofont, előrejön az előszínpadra és csak úgy, pőrén elénekli az egyik leggyönyörűbb magyar népdalt - Kodály Esti dalát.?
Fehéren - feketén. Szélsőségek? Igen, az is. E négy ember képes úgy vezetni a dallamok világában, hogy váltakozva sírok és nevetek. A Nyuszika Variációk mint stílusparódia (a Hová mész te, kisnyulacska? kezdetű népszerű gyerekdal humoros feldolgozása számos zenei műfajon keresztül, a gregoriántól a rapig) már önmagában egy kész zenetörténet, és még nem is említettem a gyönyörű magyar népdalt, a kínaiul megszólaltatott énekeket, a gitáron két akkordra, két akkordról szóló szerzeményt. Ez a négy testvér a zene világának nem csak tudója vagy értője, egyek vele, a zenében élnek, a zene bennük él.
Fehéren - feketén. Különbözőség? Igen, az is. Első ránézésre valóban nehezen mondaná az ember, hogy édes testvérekről lenne szó, de kénytelen vagyok elhinni, hisz nem hagynak ki egy lehetőséget sem, hogy ezt megemlítsék. Maga a tény is elég hihetetlen, de mégis igaz, négy fiú egy családban (nálunk még csak három van, az tuti működik), mind a négy zenészpályán, jó énekhanggal, ráadásul négy különböző szólamban. (Hadd írjam most itt ki a teljes nevüket: Bolyki András - bariton, Bolyki György - tenor, Bolyki László - basszus, Bolyki Balázs - kontratenor) Milyen szép példái annak, hogy felismerve és kihasználva különbségeiket tudnak együtt valami gyönyörűt alkotni. Magamba szállok.
Töprengek, mit is írhatnék még. Hogy is fogalmazhatnám meg, milyen különleges hangzásélményt nyújt a basszus és ütőhangszerek megszólaltatása emberi hangon, valamint a szólista virtuozitása és hangszerutánzatai (trombita, szólógitár és egyéb hangszerek). No persze, meg kell említeni az est vendégét, Horváth Charlie-t. Érdekes párosítás volt a jól felismerhető rekedt hang a hús-vér hangszerkíséretben, kicsit feszengett is a rangidős, de zeneileg különleges élményt nyújtottak együtt.
Az embernek sok minden eszébe juthat a BB-ről. Pénzintézet, egy település, pezsgő… de nekem már ők lesznek az első. Bolyki Brothers. Jó lenne valahogy, ha Hungaricummá lehetne őket választani. Jó lenne, ha ez az ország fölfigyelne rájuk, és nagyon büszke lenne. Világszínvonalú, amit művelnek.
Alább csak hadd hozzak néhány példát, merre is jártak már ők.
Nagyobb volumenű fellépésük volt már Magyarországon a Zeneakadémián, a Millenáris Teátrumban, a Művészetek Palotájában, a Budapest Sportarénában és vidéki színháztermekben. Külföldön énekeltek Németország, Franciaország, Belgium, Ausztria, Hollandia, Olaszország, Szerbia, Szlovákia, és Szlovénia koncerttermeiben. 2007-ben egyhónapos turnén voltak az Egyesült Államokban, melynek során 19 koncerten kápráztatták el a közönséget a gospel hazájában.
Külön öröm azzal büszkélkedni, hogy a formáció a 2005-ös grazi Vokal Total Nemzetközi A Capella Versenyen jazz kategóriában első helyet, gospel kategóriában második helyet szerzett, és elnyerte a szervezők aranydiplomáját, valamint a közönségdíjakat is. Ezzel a Bolyki Brothers a verseny történetének legeredményesebb együttese lett.
