Pár napja jelent Cserna-Szabó András Puszibolt című prózakötete. Cserna-Szabóval a celebmajmokról, a körmös pacalpörköltről, az ördöggel való piálásról és természetesen a novellákról beszélgettünk.
Lehet, hogy mind a háromról. A legtöbb fejezet talán magában is olvasható, de miért olvasnák magában, ha ez egy összefüggő szerkezet része. Azt hiszem, ezt a könyvet az elejétől a végéig kell olvasni, csak úgy adja ki az összes ízét.
Miként látod a novella vagy a rövidtörténet műfajának mai helyzetét? Mintha manapság az, amit irodalomként „el lehet adni”, kizárólag a regény lenne… Van-e a novelláknak olvasója?
Nem baj, ha valamit nem lehet eladni. Akkor másból kell élni. Nekem a legkedvesebb műfajom a novella, és biztos vagyok benne, hogy van olyan súlya a magyar prózában, mint a regénynek. És tulajdonképpen (tisztelet néhány kivételnek) a regényt se lehet eladni. A celebmajmot lehet egyedül eladni. Igénytelen állat, elél egy dobozban a komódon, nem kell neki enni adni, csak nézni kell, ahogy idiótát csinál magából.
Csak Sándor Pál filmrendezőt tudom idézni, aki végtelenül bölcsen összefoglalta, miről szól az összes jó film: „Szörnyű, szörnyű, csodálatos élet.” Erről. Semmi másról. És erről szól az összes jó irodalom is. Én se akarok másról írni, csak erről a „szörnyű, szörnyű, csodálatos életről”. Ordítunk a fájdalomtól, mert a szerelem fáj, és a végén meg kell halni, és boldogtalanok vagyunk, és magányosak, és olcsó élvezeteket hajszolunk napestig, meg sikert, meg pénzt, és közben szarunk a dicsőségre, az igazságra, a becsületre, a csendre, szóval mindenre, ami igazi. De azért mégis szép ez az egész. Ez az egész heroikus, előre megírt vereség valahogy gyönyörű. Emelt fővel veszíteni, ennél nagyszerűbb emberi tett nincs. Krúdy tudja ezt legjobban megírni magyarul. Mert hogyan lehet azt megmagyarázni, hogy mikor Rezeda Kázmér markából végleg kicsúszik a lét, a szerelem, az út, akkor hirtelen ez a vigasztalan úr lesz a föld leggazdagabbja? Krúdynál csak az igazi, átérezhető és birtokolható, amit végleg elvesztettünk. Az ő múltja a Vesztesek klubja. Ez a világ legmódosabb társasága. Nevetni csak a vesztesnek szabad. Krúdy már 22 évesen A podolini kísértetben tudja, hogy végül le kell ülnünk az ördöggel versenyt inni, ha kell három napig, és el fogjuk veszteni a meccset. De a reményt, hogy mégis az asztal alá vedeljük a Patást, nem veheti el tőlünk senki. S mikor megnyílik a föld, s kénköves füst között visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, akkor majd fájdalmasan szépen és pontosan látszik, ebben a reményben mennyi édes csend, bizsergető szomorúság és mesés élet volt.
A sztorik többségén, még a szomorúakon vagy a rezignáltakon is, egyszerre vonul végig egyfajta pozitív és negatív hangulat, ugyanakkor az elbeszélések hangvétele végig anekdotázó, az olvasóra kikacsintó. Így a szomorú történetek is csaknem keserédesek vagy mulatságosak. Ez a hangvétel tudatos, vagy a helyenként abszurd történetek „kényszerítették ki”? Érzel-e feszültséget a történetek és a történetek elbeszélésének hogyanja közt?
Arlequin legmagasabb tudása az, hogy a derű a melankóliából táplálkozik. Nincs mese, minden a fájdalomból jön. És igen, érzek ellenmondást. Erről az ellentmondásról mondta azt Hamvas, hogy ez a világ legelbűvölőbb paradoxona. Mert Hamvas tudta: a melankólia a bolond misztériuma, s aki nem szomorú, nem igazi bolond. A nevetés mögött ott a szomorúság, a búskép mögött a vigyor. Tőle tudjuk azt is, hogy nincs okosabb lény, mint a bolond, mert az élet normál állapota az őrület és a szerelem szenvedélye. (Bár, megjegyzem, ember legyen a talpán, aki e kettő között különbséget tud tenni. Talán erről is szól ez a könyv.)
Az elbeszélések világában nem ritka, hogy életre kelnek a kisváros szobrai, vérzivatarról érkezik meteorológiai előrejelzés, vagy a piaci vak halárus kétéltű harcsát nevel a zsebében, és így tovább. Ezek a novellák világában teljesen természetesnek tekintett elemek a „mágikus realista” írásmódra, pl. García Marquez technikájára emlékeztetnek.
Meg Homérosztól Darvasi Lászlóig, Rabelais-től Lázár Ervinig a világirodalom háromnegyedére. Vannak írók, akik kitalálják a világot, és vannak, akik csak megírják, mint például Bukowski. Nincs szükségük fantáziára, mert olyan világítóan tehetségesek, hogy még a vodka7 se tudja kiirtani belőlük a zsenit. Aztán vannak, akik ezt a kettőt összekeverik, nagyjából ez a mágikus realizmus. De ha tágan kezelem ezt a fogalmat, akkor minden művészet mágikus realizmus, mert mágikus is, meg realista is. Így megy ez.
Aki ismeri a munkáidat, az biztosan nem fog csodálkozni azon, hogy a történetekben rendre előkerül – ha csak színesítő jelleggel is – a gasztronómia, az evés és az ivás szeretete, élvezete. Szokták azt is mondani, az olvasás nem csak öröm, de gyönyör is, az étkezéshez, a kulináris élvezetekhez hasonlóan: aki szenvedéllyel olvas, az „falja a könyvet”. Lehet-e az étkezést, az ételfogyasztást az írásaidban bármiféle metaforának tekinteni, vagy a gasztronómia „csupán” hobbi?
Számomra mondjuk Szép Ernő Ádámcsutka című regénye vagy anyám körmös pacalpörköltje éppen ugyanolyan fantasztikus és megismételhetetlen műalkotás. Nem akarom ezt megmagyarázni (meg írtam erről egy könyvet már, Levin körút a címe). Így van és kész. Mint ahogy azt sem tudnám eldönteni, hogy melyik ér többet: a Gulliver vagy egy boszorkányos szeretkezés. Pedig én aztán rajongok Jonathan Swiftért...
