A nagy zeneszerzők állítólag képesek arra, hogy egyetlen szemvillanás alatt megragadjanak egy teljes zeneművet. Képesek tehát megtartani azt, ami számunkra megtarthatatlan: az időt? Hiszen hogy is van ez? Ha elkezdünk magunkban dúdolni valamit, haladunk ugyan hangról-hangra, csak hát ez nem az egész dallam: a dallam eleje már nincs jelen, a vége meg még csak nem is látszik. Hogyan lehetséges tehát megragadni az egészet? Az egyszerű válasz: vannak zsenik és vannak a többiek. Rendben, hajtsunk fejet (mi többiek), de ennyivel mégse elégedjünk meg, hátha mi is belekóstolhatunk a zsenialitásba.

Bizonyára mindenki emlékszik arra a jelenetre az Amadeus-ból, amikor a haldokló Mozart az ágyban fekszik, Salieri pedig kottázza, amit Mozart diktál. A tétel, amibe a mester belefog, a Rekviem Confutatis-a. Először lássuk a tényeket (igaz, filmről van szó, de ez most nem számít) s utána gondolkodjunk el, mi is történt.



Nos, Mozart némi töprengés után diktálni kezd. Mi is halljuk az éppen rögzítésre kerülő szólamot. Elsőként férfiakat hallunk énekelni, majd egy másik énekszólamot. Ezután együtt a kettőt, kiegészítve fúvós hangszerekkel. Eddig rendben. Ezután jön a tüzérség, a zenei funkciók pontozása: üstdob és trombita. Pam, szünet, pam, szünet, pam, szünet (és így tovább). Salieri itt már értetlenkedik: nem látja az összefüggést az ének- és fúvósszólamok, illetve a pontok között. Vele együtt mi se. Aztán megkapjuk a mankót: együtt megszólal minden, ami eddig megvan.

Nem is vitás, annyira jól, hogy Salieri fel is kiált: ezzel kész! Már hogy lenne kész, kedves Maestro, türelmetlenkedik az igazi mester, hiszen most jön csak a tűz. Méghozzá két értelemben. Egyrészt, a kárhozat tűzének ábrázolása, másrészt a zenei tűz, a vonósok. Három oktávnyi vonós unisono. Vagyis, a teljes vonóskar, az összes hegedű, brácsa, cselló és bőgő ugyanazt a dallamot játssza. Három hang fel, ugyanezek le, ismétlés, fokváltás és elölről. Taradamtattam, taradamtattam, taradamtattam, taradamtattam. Ez valóban éget.

Ez persze megint nagyon szép így külön, de mi az összefüggés? Álljunk meg itt egy pillanatra. Látjuk, Mozart lépésről-lépésre halad, egyenként diktálja a szólamokat. Pötyörészik, mint mi a zongorán? Keresgél, talál valamit, ami tetszik, azután ehhez igazítja a többit? Hát nem úgy tűnik. Nem azt csinálja például, hogy az énekszólamok egymást követő hangjaihoz hozzárendeli azokat a hangokat, amelyeket az egyes pillanatokban a többi hangszer kell, hogy megszólaltasson (mint amikor mi akkordokkal kísérjük gitáron az éneket), hanem a szólamokat külön-külön diktálja. Nézzük ezt meg közelebbről.

Egy zenemű alapvetően kétdimenziós: egyik dimenziója az egyszerre megszólaló hangok együttese (mint amikor a gitáron megszólaltatunk egy akkordot), másik dimenziója, pedig az együtt megszólaló hangok egymást követő sorozata (ez a dallam). Az első aspektus az, amit mindig éppen hallunk, a második pedig a művet alkotó, csak egymást követően hallható összes felhangzás sorozata. Az első elemzésével vertikális egységekhez, vagyis az éppen felcsendülő akkordot alkotó hangokhoz jutunk, a második elemzésével pedig szólamokhoz, horizontális egységekhez (dallamokhoz), amelyek mindegyike csak egy hangot ad az aktuálisan éppen felcsendülő akkordba.

Ezek után már jól kivehető, hogy Mozart nem a megszólalást diktálja (az egy időpillanatban egyszerre megszólaló hangokat, azt amit majd hallunk), hanem a vízszintes egységek egymást követő hangjait sorolja. Ezért nem áll össze az egész nekünk. Nem egyszerre halljuk ugyanis a szólamokat, hanem egymástól elválasztva.

Ez van. Nekünk ez jutott: vertikális egységek sorozata. Az egészet csak szukcesszív sorozatban halljuk: időben. Mozart azonban mást is hall: az egészet, ahogyan az időben kinyújtózik, ezért képes egyszerűen lediktálni azt, amiből a zene, a maga egészében, több vízszintes síkon végül összeáll.

Dolgozzunk hát egy kicsit, hátha belekóstolhatunk a zsenialitásba! Ha pedig egyszerre pusztán egy szólamot tudunk csak követni (erre mindenki képes), legyen ez a kiindulópont. De nem ám csak úgy, elméletben, hanem a gyakorltaban is tennünk kell ezért valamit: hívjuk segítségül a testünk!

Kezdjük az üstdob és a trombita szólamával! Nézzük csak, mit csinál Mozart: hirtelen összeszorítja az ökleit a ritmikailag hangsúlyos zenei pontok érzékeltetésére. E pont: az izomrándulás, a rekeszizom. Kövessük a mestert! Feszítsük első lépésként össze a rekeszizmunkat és az ökleinket, de nyitott szájjal. A levegő így akadálytalanul kiáramolhat a tüdőnkből. Második lépés: csináljuk ugyanezt, de szorítsuk össze a szánk. A levegő útjába így akadályt állítunk, az energia visszasugárzik, de csak azért, hogy annál nagyobbat robbanjon. Olyan ez, mint a fojtás az ágyúban. Most már a testünk a hangszer. És ha mások számára nem is szól úgy, mint egy valódi hangszer, nekünk magunknak érzésre megszólal, így kívülről mindenesetre már magunkba varázsoltuk egy szólam lelkét.

Adjuk hozzá a vonósokat! Oda ahol hely van. Robbanás és jöhet a vonósritmika, felütéssel, másképp, egy kis kihagyással az elején. Így: hm, tattam, taradamtattam, hm, tattam, taradamtattam és a többi. Ha ez megvan, begyakoroltuk s már nem kell rá figyelnünk, akkor félretehetjük és figyelhetünk másra.

Vegyük észre, az intellektust még nem lakattuk jól, csak a zsigereket: ágyú és tűz van eddig. Az értelemnek azonban nem érzéki táplálék kell, mint amilyen a ritmus, hanem igazi kihívás. Tessék parancsolni, hallgassuk csak meg a főszólamokat! Mi is ennek a formája? Imitáció, más szóval szólambújócska. Hiszen mi is történik ekkor? Nem egymást követi két szólam, bevárva az egyik azt, míg a másik abbahagyja, hanem egymásba fonódik. A figyelem ráül az elsőként megszólaló dallamra, de már el is csábítja a másik szólam, amely az elsőt utánozza, tehát úgy tesz, mintha az első lenne, miközben az még szól és így figyelmet követel. Ne adjuk fel, próbáljuk meg egyszerre mindkettőt hallani, anélkül, hogy beugranánk a bújócskának és egyiktől a másikig csaponganánk oda-vissza. Nem könnyű ez, de ha jól csináljuk, olyan érzésünk lesz, mint amikor egy probléma megoldásán fáradozva úgy érezzük, szétrobban a fejünk, mert itt van egy lépésre a megoldás, csak nem érjük el. Fontos jel: feszül az intellektus is.

És most hallgassuk meg az egészet.

Ebben most már mi is részt veszünk, méghozzá testünk és intellektusunk egyaránt. Indítsuk el a motort s miközben adjuk a gázt, tapadjunk rá a főszólamokra!

Ugye, hogy már nem csak valami megindító valami az, amit hallunk, hanem világos struktúrák és összefüggések rendszere? A testünk dolgozik, a zene ritmikai alapját mi szólaltatjuk meg. Megvan és kész. Az egymást kergető szólamok pedig végsőkig feszítik az eszünk, bújócskázik velünk a két énekszólam. Végre, teljes személyiségünkkel benne vagyunk a muzsikában. Máshogyan is hangsúlyozva: benne vagyunk a zenében, együtt áramlunk vele, nem egyszerűen követjük vagy futunk utána.

De mire jó mindez? Nos, vizsgáljuk csak meg figyelmesen, hogy így utólag milyen nyom maradt meg elménkben arról a zenéről, amelyben tevékenyen részt vettünk, testestül-lelkestül! Hopp, hopp, ugye, hogy egészen más? Megőrződött valami egységes lenyomat, amelyet ugyan kifejthetünk az időben, de maga a zene már nemcsak egymás utáni hangok sorozata. Valamit megtartottunk és átemeltünk egységként egy időn túli dimenzióba.

Ez persze még nem a zsenialitás, csak egy csepp belőle. Mégis, egy olyan csepp ez, amiből tisztán kiérezhetjük a benne rejtőző óceán ízét. Érdemes tehát kóstolgatni.