Személyes tragédián, gúnyolódások garmadáján és föld alá száműzetésen túl Kip Winger köszöni szépen, jól van, és egyetlen szál akusztikus gitárral olyat mutatott az A38 Hajó közönségének, amit garantáltan senki nem felejt el, aki jelen volt. A '80-as évek többszörös platinalemezes rocksztárjával beszélgettünk.

Kip Winger neve manapság a legtöbb ember számára már csak a Beavis And Buttheadből rémlik – ha egyáltalán –, hiszen a két idióta rajzfilmfigura szomszédjában lakó lúzer család testületileg Winger pólót viselt. „Fogalmam sincs, miért pont minket pécéztek ki, kérdezd meg Mike Judge-ot, a sorozat íróját. Egyszerűen a mai napig nem fér a fejembe”, szipog az érintett az A38 Hajó backstage részének kellemes bőrkarosszékébe telepedve. Valóban rejtély: ugyan ők is feltúrt hajakkal nyomultak, Kip nem átallott emellé megszaggatott, ujjatlan pólókat viselni, sőt, tinédzserkorában még balett-táncosként is szerzett némi tapasztalatot, a Winger az egész 20 évvel ezelőtti korszak legkomolyabb zenei hátterű rockcsapatai közé tartozott. „Mindig is zenész-zenét játszottunk, csak popdalokba csomagolva”, mondja Kip. „Akinek volt füle hozzá, hallotta. Már akkoriban is rengeteg zenész járt a koncertjeinkre, csak ott volt mellettük a sok fiatal csaj is.”


Ma már persze legalább annyira nem oszt, nem szoroz, hogy a ’90-es években ki volt tiltólistán, mint hogy ki töltött meg arénákat a ’80-as években. Mivel Winger szupersztársága idején sem vált kétdimenziós, üresfejű poszterfigurává, hanem megmaradt ízig-vérig zenésznek, láthatóan kielégíti, hogy világszerte kis klubokban játszik, akár a pár éve újból aktivizálódott zenekarral, akár – mint jelen esetben – egymagában, egy szál akusztikus gitárral. „Amikor a ’90-es évek közepén elkezdtem megint koncertezni, egyszerűen nem érte volna meg teljes zenekarral turnézni, ezért döntöttem az akusztikus szólókoncertek mellett. Mára megszerettem.”


Ha valakinek esetleg kétségei támadnának a sötétített lencsés szemüvege mögé bújó figura képességeit illetően, akad némi adalék, amivel Kip szolgálni tud. A jó külső csak egy dolog: ma már ugyan leginkább egy Jon Bon Joviba oltott Kurt Russellt formáz, de annak idején, amikor Alice Cooper basszusgitárosaként feltűnt a színen, még olyan legendák terjengtek róla, hogy a színpad előtti terület azon oldala megsüllyed, ahol ő játszik, mivel az összes női néző elé sereglik. „Alice-hez teljesen gördülékeny módon kerültem: napközben pincér voltam egy bárban, esténként meg session-basszusgitárosként zenélgettem. Hat dalban játszottam a Constrictor lemezén, és amikor megtudtam, hogy hiányzik a turnécsapatából a basszer, jelentkeztem. Én lepődtem meg a legjobban, amikor szinte azonnal igent mondott. De mivel 8 éves koromban álltam először színpadon a testvéreimmel alakított zenekarunkban, igazából semmi különösebb extázist nem okozott a dolog. Persze érdekes váltás volt az asztaltörölgetés után minden este tízezres arénák színpadán állni, de végig úgy éreztem, ez itt csak a következő lépcsőfok. Jó móka volt, de aztán inkább a saját dolgomat akartam csinálni.”

Winger tehát egy idő után vette a kalapját, és búcsút intett a sokk rock keresztapának, hogy megalakítsa a saját zenekarát. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem: a Winger évekig mindennapos vendégként feszített az MTV képernyőjén, kitermelt egy egész sor nagy slágert és eladott vagy 5 millió lemezt világszerte. „Nem tagadom, van bennem nosztalgia a ’80-as évek második fele iránt, hiszen az volt a rockzene utolsó igazán nagy korszaka. De az akkor volt, most meg most van. Elég sok minden történt azóta”, néz maga elé, és alighanem autóbalesetben elhunyt feleségére gondol. A személyes tragédia zeneileg is megkomorította a hajdan napsugaras bulihimnuszokat is ontó Wingert, de szó sincs nekikeseredett tüskésségről. Sőt, közvetlen nyitottságát mi sem igazolja jobban, mint az, hogy amint új zenéire terelődik a szó, egyből felpattan és felrohan az öltözőbe, hogy iPodja segítségével megmutassa nekünk, mi mindenen is dolgozik mostanság. A hagyományosabb rocktémák mellett a legkülönlegesebb vállalkozást persze azok a komplett szimfonikus művek jelentik, amiket nagyzenekar segítségével vett fel a közelmúltban. „Ezek balettekhez készültek, amikor írom őket, akkor is tánckoreográfiák peregnek a szemem előtt. Igazából ha egyedül ülök le zenélgetni, ma már leginkább valami ilyesmi kerekedik belőle”, vallja be, és láthatóan jólesnek neki az elismerő szavak. Itt ugyanis szó sincs amolyan vásári, ezerszer elhasznált kliséket hadrendbe állító negyedosztályú filmzene-utánzatokról, amiket rockzenészek komolyzenei próbálkozásokként szoktak beállítani.
 Ha valaki nem hiszi, az első szárnypróbálgatások már az énekes idei, From The Moon To The Sun című albumán is hallhatóak.

És hát maga a koncert. Kip Winger egy szál kékeszöld tizenkét húros gitárral áll ki a színpadra, és mintegy két perc kell neki ahhoz, hogy mindenkit az ujja köré csavarjon. Egy ilyen fellépésnél óriási a súly az előadó vállán, hiszen minden terhet egyes-egyedül visz a hátán, a közönség azonban az első perctől fogva az ő oldalán áll, amitől gyorsan feloldódik. Jellegzetesen fátyolos, ám egyszersmind roppant erőteljes hangja olyan, mint a lemezeken, és ugyan elsődlegesen nem erről ismert, az akusztikus gitárt is úgy kezeli, hogy arra nincsenek szavak – és ugye itt nincs torzító, ami jótékonyan elfedné a hibákat. Kip persze tisztában van vele, mit vár tőle a nézősereg: ugyan előszedi merengősebb, lazább vonalú szólódalait is, de a program gerincét a Winger nagy slágerei adják, amik – csoda vagy sem – egy szál gitárral is ugyanakkorát ütnek, mintha egy teljes zenekar feszülne a hangszereknek. Pedig ezek a dalok aztán mindennek mondhatóak, csak szimplának és nyilvánvalónak nem… Ugyanakkor itt nyer értelmet az a közhely, ami szerint egy jó szám a legpuritánabb formájában is jó szám marad. Közben persze folyamatosan beszélget a közönséggel, de nem marad el a csinosabb csajok vegzálása sem – azért mégiscsak egy ’80-as évek-végi nagy rocksztárról van szó – : igazi haveri társaság-hangulatot teremt, ahol mintegy a dolgok megkoronázása csak a zenélés.

Hogy hányan lennének erre képesek az ő generációjából ilyen szinten, arra legfeljebb fogadásokat lehet kötni. De hogy Beavisék annak idején két röhögés és három orrtúrás közben a fürdővízzel együtt a babát is kiöntötték, az egészen biztos.