Valahogy eltávolodtunk egymástól. Földrészek, országok, emberek. Fura dolog ez: mintha a határok megszűnésével a távolságok ahelyett, hogy csökkennének, növekszenek inkább. Egymástól, önmagunktól. Távolságtartás. Ez ma a jelszó. Jól betartani. Egymásnak.

És akkor majd megdöglik a szomszéd is meg a tehén is. Pedig ha jobban odafigyelnénk egymásra, talán rájönnénk, hogy a távolság nem is olyan nagy. Csak a látszata. Mert csalunk.

A jelenlegi állapotokon lehetne javítani, csak egy kis jóindulat kellene: megértés, odafigyelés, megbocsátás, meg ilyenek. És mindenek előtt a Másik valódi vagy vélt igazságainak tiszteletben tartása. Van, amikor ez nehezebb, és van amikor könnyebb. Itt van például Magyarország és Csehország, Budapest és Prága, hálás téma, különösen annak, aki mindkét helyen már-már otthon érzi magát, ha hagyják. Oly kézenfekvő, hogy az ember inkább el is hessegeti magától a kínálkozó lehetőséget, talán végleg feledné is („A különbségek feledése a hasonlóság alapja, a különbségek hiánya a hasonlóság halála”, tartja egy bölcs mondás), ha egy prágai kiskocsmában fölé nem hajolna egy borostás arc, sertől illatozó, és bele nem akadozná a fülébe, hogy „...hol van, uram, hol van Csehország... megmondaná nekem?”


Nyilván egy rövid és csattanós „Itt!” lenne a helyes válasz, ha egyáltalán létezik ilyen, esetleg egy villámgyors földrajzi meghatározás szélességi és hosszúsági fokokkal, de hát még azt sem tudom pontosan, hogy hány sört ittam, és különben is, egy ilyen válasz aligha nyugtatná meg az öreget, széttárom hát a kezem, jelezve, hogy tanácstalan vagyok, majd kisvártatva hozzáteszem: „...megmondaná viszont, hol van Magyarország?”

Mire az öreg visszahőköl, megzavarodva visszaül söréhez, és szemmel láthatóan ő is tanácstalan. Kérdésre kérdéssel felelni nem szép dolog, ezt tudjuk mindannyian, de én most érzem csak igazán, mennyire nem az, és egy biccentéssel jelzem, hogy lám, most egyek lettünk – a tanácstalanságban. És akkor eszembe jut, hogy egy 1592-ben készült térkép Európát szűzleányként ábrázolja, és hogy ezen a térképen, amely a strahovi kolostorban látható, Csehország azaz Bohemia a kisasszony medalionja, Magyarország pedig valahol a köldök és a szeméremdomb között húzódik, ami, valljuk meg, egy szűz esetében mégiscsak illetlenség, jóllehet kétségkívül izgalmas gondolatokat ébreszthet a szemlélőben... Mert ez is egyfajta válasz lehet mindkettőnknek a távoli múltból, egy medalion, amely Európa nyugtalan szívén remeg, épp karnyújtásnyira a kisasszony szemérmétől. Lám, hiába vagyunk – most éppen – majdnem-szomszédok, azért mégsem lehet véletlen a két nép és ország közötti különbség, elvégre hosszú az út a medaliontól a szeméremdombig, különösen, ha egy szűzről van szó...

És az is bizonyosnak látszik, hogy a két népnek más-más isteneik voltak egykoron, amit nem csupán a Nemzeti Dal idevágó sorai tanusítanak egyoldalúan, de sokkal inkább az, hogy emitt a bort, amott a sört – kaptuk? loptuk? – tőlük földi nektár gyanánt. Hogy ez mit jelent egy nemzetkarakterológiában, az külön írás tárgya lehetne. Amint az is, hogy ha az ember végigutazik képzeletben vagy a valóságban Csehországon, olyan érzése támad, mintha a Jósiten (immár az új, a közös) a történelem során mindig jókedvében járt volna erre, mindenütt hagyva valami szépet... Várakat, kastélyokat, főtereket, kisvárosokat. És persze mindhez tartozik valamilyen legenda is. Magyarországot viszont mintha valóban balsors tépázta volna, amit adott, azt is elvette hamarosan, vagy inkább a történelem, és egy kicsit mi magunk. Várakat, főtereket, legendákat... Hogy mi ennek az oka, csak találgatni lehet, úgy eltűntek az idő sodrában, mint az egykor közel hetven villamosjárat fele Budapestről, az összefüggések persze nehezen bizonyíthatóak...

Mert bizonyítani valamit, az veszélyes dolog, egyesek szerint maga a cáfolat. Ugyanakkor akadnak hasonlóságok is szép számmal, itt van mindjárt két szereplő a huszadik századból. Mindketten hetyke, szép szál legények voltak, és mindketten reneszánszukat élik kis forradalmaink óta. Az egyik fehér lovon érkezett, a másik a korabeli fotográfiák tanúsága szerint inkább a fekete paripákat kedvelte, de mindketten olyan népet vezettek, amelyet többször is lóvá tett már a történelem. Az egyik ország akkortájt lett kisebb, a másik nagyobb, aztán nemrégiben a másik lett kisebb, ki tudja, mi lesz itt még... De lám, testvérnépek vagyunk azért, legfeljebb mostohák, ennyi párhuzam nem lehet a véletlen műve, mindkettőnknek tengere volt egykoron és közös uralkodónk. Sörisszák és borisszák, néha kísérettel, néha anélkül, de mindig figyelő szemek kereszttüzében, és most mindketten belovagoltunk Európába. Mi már ezt megtettük annak idején, akkor nem sokan örültek nekünk, de lám, megbocsátottak nekünk réges-régen. Hát így valahogy van ez lovakkal és a népekkel. Meglovagolva vagy lóvá téve...

Vagy azt is mondhatnám az öregnek, aki azóta szintén vigaszt meríthetett valahonnét, mert ábrázata egészen kisimult, hogy ugyebár Csehország itt van a sörben, meg amott a történelemben, nem is beszélve az ilyen történelmi kiskocsmákról, mi meg ott vagyunk a borban és persze ugyancsak a történelemben, lám, egyszerre integettünk Európa felé és ők beintés helyett visszaintegettek nekünk, hiába egykori kalandozásaink... Szép dolog a megbocsátás, rég volt, tán igaz sem, legutóbb 40 éve ruccantunk ki egy kicsit észak felé, de akkor idegen lovakra ültettek fel minket, nem volt más választás... Hiába, lovas nemzet vagyunk, lételemünk a kalandozás... Bárcsak a megbocsátás is az lenne, akkor talán nem lennének ilyen tarthatatlanok az állapotok...

Mert akármit is mondanak manapság, azért a földi lét viszonylagos boldogsága mégiscsak a szereteten és a megbocsátáson múlik, nem pedig a gazdasági helyzeten vagy sérelmeink hangoztatásán és a másik sérelmeinek semmibe vételén. Szeretni vagy megbocsátani nem lehet „objektíven”. Szeretni és megbocsátani sohasem képes egy párt vagy hatalom, mert erre nincs joga, sem alapja, csupán a lehetőség látszata és az üres szavak. Szeretni és megbocsátani csakis az egyes ember képes. „Csak a személynek van lelkiismerete”, ahogyan Hamvas írja. Ezért van az, hogy a lényeg nem pártokon és politikákon múlik, hanem az egyes embereken. És talán ezért tartják úgy, hogy a remény hal meg utoljára.

Jó lenne egy kicsit békülni. Mint ez az öregúr itt a kiskocsmában, én, az olvasók, és igen, a bármely oldalon felvonuló tüntetők is akár. Dobálók és megdobáltak, verők és megvertek, akkor vagyunk csak képesek fel- és megoldani ezeket a tarthatatlan állapotokat, csökkenteni a nem létező távolságokat, ha gumibotok, transzparensek, zászlók és jelmondatok nélkül, azokat letéve találkozunk egymással vagy töprengünk egy kicsit magányosan az élet dolgain. Sör vagy bor mellett, egyedül vagy társaságban. Indulatok és előítéletek nélkül, sohasem megfeledkezve arról, mennyi a hasonlóság közöttünk. Zászlók és jelmondatok alatt az ember valahogy mindig fanatikus lesz és túl komoly, ami nem vezet jóra. Ki kezdte, mikor és mivel, melyik félnek van több (vélt) igaza. Unalmas és hiábavaló. Ha nem ragaszkodna mindenki oly görcsösen a saját igazához, ha minden oldalon engednének egy kicsit, bizonyára könnyebb lenne oldani a távolságokat. Addig marad a humortalan agresszivitás fanatizmusa.