A Kontakt Budapest szervezésében a Trafós nyílt napon neves külföldi és magyar vendégek előadásaival, interaktív programokkal, szabad tánccal várták az érdeklődőket. Volt bemelegítés, múltidézés, élő zene, rövid, spontán akciók, valamint fórum, fotókiállítás és vetítés. Az ajtó nyitva állt mindenkinek ingyen s bérmentve déltől este 10-ig.

„Amikor Newton fejére esett az alma, az inspirálta őt arra, hogy leírja a róla elnevezett három mozgástörvényt. Azon igyekezetében, hogy objektív legyen, elkerülte a figyelmét az, hogy milyen is almának lenni…
”
Steve PaxtonKontakt, improvizáció, jam, kontakt-koncert. Mi a szöszök ezek, kérdezed, a kapcsolatfelvétellel, meg a rögtönzéssel még tudsz valamit kezdeni, de a lekvárral, meg az érintős-zenével már ki is akadt a láthatatlan ingaórád. Ezek mind olyan kifejezések, amelyek a hétköznapi ember szótárában kimaradtak a szórásból, s kissé olyan kaotikus párbeszéd lehetőségét nyitják meg, amikor egyszerre beszél hozzánk s szeretne tőlünk információkat kapni egy eszkimó, egy kecsua és egy nepáli turista a Deák téren. Tényleg mi is ez a kontakt-tánc-impro, ami 36. évfordulóját ünnepelte a Trafóban egy nyílt nap keretében?

Képzeljetek el egy akármilyen teret, kint a szabadban, panelház tetején, könyvtár hátsó helyiségében, amfiteátrum kőlépcsőjén, zsúfolt fák nélküli parkban, félkör alakú hídon. A lehetőség, mint invitáló partner, különféle embereket hív össze ezeken a helyszíneken, Pilinszkyt idézve: „fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég”. Nem kell hozzá tánctudás, lehetsz pufók, madárcsontú, pöttöm, vagy akár égimeszelő is, most mindez nem számít. Meghívót kapsz a tested belső titkos régióinak felfedezésére, ráadásképpen izmaid s csontjaid működésének „hogyis-van-ez” megértésére, legyőzheted a gravitációt, közösségben lehetsz, és sok vidámság mellett tényleg „kúl” életérzéssel gazdagodhat az amúgy gondoktól megtépázott élet-vitorlád. Csak legyen kéznél a mezítlábad, kinyúlt pólód, agyonhasznált tréningnadrágod, és ne felejtsd otthon a kitárt lelkedet sem. Érintés és érintkezés. Ennyi.

Sztori? Képzeljetek el egy háború nélküli, de háborúktól szenvedett Amerikát 1945-ben. Az emberek fejében még hallatszik a bomba süvítése, (csak hangládákból a mozikban), még élénk a filmhíradókban fekete-fehér vérbe fagyott, elesett hazafiak emléke. Ez elegendő ahhoz, hogy mindenki újragondoljon mindent, a lét értelmét, az emberi kapcsolatokat, mi lesz veled emberiség. Ez a fülsiketítő kényszer a változásokra és a változtatásokra gyökeresen átalakítja a művészetek különféle áramlatait. A 2. világháború és a Vietnami háborúk nemzedékében radikálisan újragondolták a tánc fogalmát. Az 50-es 60-as évek New Yorkja a kísérletezés békés, füstnélküli lángjaiban égett. Ez nem valamiféle új tánctechnikákat vagy rendszert, hanem sajátságos egyénekre és elképzeléseik különbözőségére alapozott változásokat jelentett. A szó szerinti különbözőséget, műfaji behatározhatatlanságot. egyéni-személyes útkereséseket, új gondolkodás és nézőpontok sokszínűsége volt a meghatározó. Képzeljetek el olyan fickókat, akik falakat akarnak lebontani, s a romjaira kitűzik „a le a régivel, rúgjuk fel a konvenciókat, rendszereket, hierarchiákat” - meghirdetve a radikális változás dadaista ízű korszakát. Ez nem volt új keletű, minden korban előfordult, és most is megváltoztatta a levegő összetételét. Mi megszokhattuk, hogy a művészet területén - és most én a tánc műfajáról beszélek, - rendszerek épülnek, nagy mesterek köré csoportosult társulatok határozták meg a tánc történetét, stílusok, iskolák alakultak. De mi van, ha Búvár Kund módszerével, a felépített, megszokott struktúrát megfúrjuk?

Azt hirdették, hogy a tánc már nem az egyéniség, a lélek, a belső érzelmi folyamatok kifejezője, s nem alkalmas kódolt üzenetek közvetítésére, hanem a táncot, mint önmagát testi-lelki, tér-idő valóságában szemlélték. 1944-ben egy önálló szólóelőadással debütált Merce Cunningham John Cage-dzsel ( a kortárs modern zene későbbi óriásával) azon dolgozott, hogy egy térben egy élő előadás folyamatában a tánc szempontjából minden mozdulat, beleértve a hétköznapi gesztusokat is, táncként legyen értelmezhető, („minden mozgás tánc!) mint a zenében is a zaj, vagy a képzőművészetben a talált tárgyak, ha színházi térbe helyezzük. Cunningham és Cage a véletlent bevezette a komponálásba, egy táncmű sohasem volt egyforma.

A koreográfus váratlanul kicserélte az előadások előtt a testrészek helyzetének sorrendjét, és ezt egy kocka feldobással döntötte el (!), azután azt, hogy hány személy adja majd ezt elő, állandóan megváltoztatta, sőt kicserélte az eredeti zenét is! Különc volt abban is, hogy katartikus élmény lehetőségeként kínálta a színpadon a lábmosást és a biciklizést is. Röviden szólva, minden szabályt felrúgott, közölni akart és nem bemutatni. (Ez addig fordítva volt!) Ebben a légkörben izgett-mozgott egy fiatal, 1939-ben született arizonai táncos Steve Paxton. Ő is olyan volt, mint az LGT dal „Ha nem bírod már elviselni azt amiben vagy, lépj ki mint egy rossz cipőből, ringasd el magad..”, s átérezhető ez a fajta kellemetlenség, mikor kavics megy a tornacipődbe és ebben kell létezned, azután rájössz hogy mezítláb is működik minden, s fenébe azzal a tornacsukával. Neki már Cunningham újításai is „szűknek” bizonyultak, nem szerette a hierarchiát sem (mester és tanítványok), még a hétköznapi mozdulatokat is úgy érezte rendszerekbe van bebugyolálva, és ettől fulladozott az előadói légkör, inkább meghirdette a szabadságot és az egyenlőséget.

Cunningham performanszaiban a „balett újszerű arculattal felruházott utánzatát” látta. Például zavarta, hogy egy előadás után a nézők nem fedezik fel maguknak a saját mozdulataikat. Keresett átmeneti megoldásokat a néző és az előadók között, mint például a járkálást, mint egy hétköznapi dolgot, mert szerinte, nincs két egyforma járókelő az utcán. Közönséges tárgyakat is használt, meg akarta szüntetni a színpadi irreális idő rendszerét. Éljenek a csupasz cselekvések, mint esztétikailag befogadható dolgok. Hogy milyenek? Majdnem négy méter magas felfújható műanyag-szobából addig szivattyúzta ki egy porszívóval a levegőt, amíg a műanyag fólia a jelmezévé nem zsugorodott. Piskótatésztából és sárga cukormázból készült szék. De használt három élő csirkét, és kutyát is. Modern, alternatív s kortárs egyidejűleg? Ne felejtsük el a 60-as években járunk! A merev szokásrendszerek lecsupaszítása, a spontenaitás és társas kötődés és egyenlőség kikiáltásának korszakában.

A botrányoktól sem mentes előadásaiban azzal kísérletezett, hogyan kösse össze a kinti világot a színházzal, össze nem illő cselekvéseket hogyan rendeljen egymás mellé, hogy a nézők alapjaiban megkérdőjelezzék saját cselekedeteikről alkotott véleményüket, s ezért rengeteget kísérletezett az improvizációkkal. Olyan szakács volt, aki belepakolt egy üres serpenyőbe mindenféle mozgás-kajának tűnő dolgokat, például a gyerekjátékokat, harcművészetet, mint az aikidót, thai-chi-t, különféle sportokat, állatok mozgását. Apropó állatok! Volt egy macskája s előszeretettel figyelte őket. Van macskátok? Ha van időtök - amennyire nincs - szemléljétek őket, hogyan játszik, milyen puha s hangtalan a mozgása, fel tud ugrani több méter magasra egy kerítést átugorva (honnan veszi az energiát, ha helyből ugrik?) kiröhögi a gravitációt, (ha kidobják több emelet magasból) teljes összhangban van a talajjal, fallal, a szétmarcangolt nagymama-fotellal, sőt ha kell a frissen mázolt plafonnal is.

Vagyis megkérdezték a kísérleteik során: mi a testsúly, az esés, a lent és fent, hol a test közepe, s mozgató rugója, melyek a test érintkezési pontjai, mit jelent együtt kísérletezni, hogyan lehet a gravitációt legyőzni és a saját testsúlyunkat átadni és hordani a másikét, minimális izommunkával. Hogyan lehet a talajra barátként, vagy szövetségesként tekinteni és nem eszközként tekinteni, s legyőzni azt a nézetet, hogy a talaj az az eszköz, amin táncolunk, mozgunk. Természetes együttlét - szavak nélkül - a mozgásban: ez a lényege a kontakt improvizációnak, mely 1972-ben Steve Paxton New Yorkban mutatott be csoportjával (különböző egyetemekről diákok csatlakoztak) a John Webber Galériában. A Kontakt Improvizációkat később koncerteknek nevezték. „Kontakt improvizáció közben a fókusz az érintés fizikai érzékelésén, a dőléseken, a támaszadásokon, az egyensúlyi helyzeteken és a társsal való együttes eséseken, illetve a táncosok közötti fizikai párbeszéden van. (Steve Paxton)

A nyílt előadások egyben nyílt kísérletek voltak, ezek vagy egy órán belül „véget értek” vagy esetleg több óráig tartottak. Paxton meghirdette a „három hét alatt, napi három órában elsajátíthatod” programját. A partnerek, párosok interakciójában a nézők feszült izgalommal szemlélhették a gyakran hajmeresztően veszélyesnek tűnő szituációkat, amelyek könnyedén lettek „megoldva”, hogyan lett a vízszintesből függőleges, a testek súlytalanságában egy vagy több repülő (ugró) személyt, ahogy a talajon vagy más partnereken landol, meghazudtolva az öreg Newton tételét.

S végül a képlet egyszerű: a kontakt improvizációt mindenki gyakorolhatja (táncolhatja), aki a mozgó testet szeretné megismerni. A formának nincsenek határai, mindig alakul, változik és bővül. Mindenki hozzátesz, aki egyszer elkezd vele foglalkozni. Ezek alapján szerveződnek a nyitott improvizációs találkozások: a zenei világból kölcsönzött „jam session” után elnevezve: a „jam”-ek. Az azóta világszerte elterjedt rendkívül népszerű „stílust” már a kezdetekkor pszichológusok is felfedezték. Szakemberek szerint terápiára is alkalmas. „Az improvizálás közvetlen tapasztalás. Az improvizáló egy olyan élő folyamat része, melyben a különbözőség eggyé válik.”

A kontakt improvizációnak vannak hazai népszerűsítői, különböző együttesekből hazai és külföldi alkotók verbuválódtak s rendszeresen 2004-től a Trafóban órákat tartanak s vasárnapokként közös improvizációkat. És az is igaz, ha egyszer meg akarod tudni, milyen almának lenni, ne harapj most bele, ejtsd le a földre és nézd meg mit szól hozzá! Azután rohanj a Trafóba, jam-melj és a végén mond azt: Jó étvágyat Isaac (Newton), s csak utána edd meg!