Nem lehetetlen, hogy a Slayer utolsó koncertturnéinak egyikét bonyolítja jelenleg. A negyvenes éveik derekán járó metálzenészek azonban továbbra is irgalmatlanul intenzívek – nem hiába, a világ egyik legjobb koncertbandájáról van szó.

Persze, nem először látom a Slayert, és ismerve őket, meglehetősen nagyok az elvárásaim velük szemben. Eddig mindig remekül teljesítettek, és bár az elmúlt években többször is megfordultak Magyarországon (2002-ben, 2003-ban és 2005-ben), az utóbbi időben mintha egyetlen igazi nagy csapat sem jutna el hazánkba. (Metallicára és Slipknotra esély sincs, noha ők mindketten föllépnek a közeljövőben Bécsben, a Down pedig csúfos körülmények között maradt el idén júliusban.)

Így hát nincs mit tenni, külföldre kell látogatni, ha színvonalas koncertesemény részesei akarunk lenni. Ezúttal is Bécs volt legközelebb, a Gasometer City pedig viszonylag egyszerűen megközelíthető a bevezető útról. Az átalakított, felújított gyárvárosi környezet enyhén futurisztikus jellege különös hangulatot kölcsönöz az eseménynek, a vasárnap délután a kihalt plázát elözönlő metálosok látványa és zaja azonban az otthonosság érzetét kelti, még akkor is, ha – a metálzene „intellektualizálódása” ellenére – kicsit több a hangos üvöltözés, mint kellene.

A városrész nevét viselő koncertterem az épület labirintusszerű kialakításával nem éppen szerencsés: az aréna viszonylag széles, ugyanakkor nem elég nagy – hozzávetőlegesen egy félbevágott PeCsát kell elképzelni színházasan megtervezett galériával –, és bár jobbról is és balról is be lehet jutni a küzdőtérre (az épület kör alakú, a folyosók körbeérnek), a kényelmi szempontokkal ellentétben az akusztika meglehetősen hervasztó. A színpad óriási, és mivel az aréna hátrafelé elég szűkös, mindenki közelről láthatja a zenészeket, viszont a terem túlságosan magas, kupolaszerű, így minden túlságosan visszhangos.

Már az első fellépőnél, az Amon Amarth-nál érezni lehetett, hogy a hangok valahogy „elvesznek az éterben”, a gitár- és billentyűtémákat csak sejteni lehetett. A korszerű dallamos-death-ben utazó csapat ugyanakkor szemmel láthatóan ellátta a korrekt bemelegítő zenekar funkcióját, és még csak az sem volt tapasztalható, ami tavaly Metallicán: a halvérű osztrák közönség ezúttal jelentékenyen „bemozdult”. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy a zenekarnak van stabil közönsége, legutóbbi lemezük pedig csaknem egyöntetű elismerést váltott ki a közönségnél és a kritikában egyaránt. Mindezek – és a tülökből vedelő nagyszakállú énekes – ellenére a show középszerű volt, a zene pedig inkább afféle lebutított verziója az ebben a stílusban nagyszerű (korai) Amorphisnak.

Rövid átszerelést követően érkezett a színpadra a jelenleg három taggal koncertező Mastodon. Kaotikus, de igen kifinomult és értelmes zenéjük rátett egy jó nagy lapáttal a hangulatra, s bár a gitárhangzás itt sem volt tökéletes, a zene professzionalitása elvonta a figyelmet a megszólalás hiányosságairól. Sőt, az a katyvasz, amit a hangmérnök produkált, talán még „érdekesebbé” tette az amúgy sem a kristálytiszta soundjáról híres bandát, amit pedig a dobos művelt, az látványnak sem volt utolsó. Az ezüstösen csillogó pöttyökkel díszített, akár minimalistának is mondható fölszerelés – egyetlen lábdob duplázóval, pergő, három tam és négy cintányér – éles ellentétben volt a játék összetettségével és kimunkáltságával, miközben az egész nagyon improvizatívnak, véletlenszerűnek hatott. Persze, ezek alatt a súlyos, de elszállt gitártémák alatt a dobosnak van is lehetősége alaposan kibontakozni, sőt a ritmusokat is igazából úgy variálhatja, ahogy akarja. Kimondottam muzikális élmény volt.

A program stílszerű teljesítése után nem sokkal már színpadon volt az est második húzóneve, a Trivium. A klasszikus, de modernre hangolt metálban utazó fiatalok magabiztosan uralták a nagy színpadot, sőt a rövid (talán háromnegyed órás) játékidő alatt egy átgondolt koreográfiának megfelelően futottak egyik mikrofontól a másikig. A karizmatikus frontember, Matt Heafy alighanem teljesen lekötötte a közönség figyelmét, még akkor is, ha a megszólalás továbbra is hagyott kívánnivalókat maga után. Ekkorra világossá vált, hogy a dobok kivételével valamennyi hangszer soundjával gond van, melyre nyilvánvalóan rátett a visszhangos terem. A zenészek játéka ugyanakkor nem okozott csalódást, a velős program pedig – bár kissé talán aránytalannak mondható a felépítés – rendben volt. Az idén szeptember végén megjelent Shogun lemezre építették a fellépést, az előző, The Crusade című remek albumukról egyetlen darab hangzott el (Becoming the Dragon), az az előtti Ascendancy-ről pedig kettő (Rain, Pull Harder on the Strings of Your Martyr).

A roppant pontos kezdéseknek és profi lebonyolításnak köszönhetően – Magyarországon ritka jelenség – a Slayer nem sokkal fél tíz után színpadon volt – és itt kezdődtek az igazi bajok a hangzással. A Slayer mégiscsak a Slayer, gondolhatnánk, szeretnénk úgy hallani őket, ahogy az illik, ahogy a dalok kikövetelik maguknak az éles, kemény, horzsoló megszólalást. Ehhez képest a nyitó Flesh Storm visszafogott hangmasszája azt sugallta, ez még csak a beállás. Tévedtünk; a sound pedig a koncert végéig fikarcnyit sem változott. Legfeljebb a fülünk szokott hozzá valamelyest ahhoz a kásához, melyet „gitárként” értelmezhettünk (de csak azért, mert ismerős hangok voltak…), és ami a legszomorúbb, hogy hiába láttuk Kerry King és Jeff Hannemann invenciózus játékát, a gitárnyakon szánkázó ujjakat és a headbanget, még a kiállások alkalmával is mindössze elnyújtott „zssssss”-ket lehetett csupán érzékelni.

Pedig ami a programot illeti, igazán nem érheti szó a ház elejét. Az első két lemezt ugyan hanyagolták (nem nagy baj), ám a koncert során olyan meglepetések is előkerültek, mint a Live Undead vagy a Ghosts of War a South of Heavenről. Elsősorban a gyors, reszelős thrash-darabokat részesítették előnyben (a Christ Illusionről a Flesh Storm mellett a „sláger” Cult, valamint a talán kevésbé találékony Jihad hangzott el, de természetesen nem hiányzott a War Ensemble, a Dittohead, a Disciple vagy a Seasons in the Abyss), a műsor „végén” azonban lenyomták – jó szokásukhoz híven – a teljes Reign in Blood albumot. Én ugyan nem nagyon csípem, ha egy zenekar túlságosan megragad a saját – mégoly kitüntetett – múltjában, ez a lemez azonban annyira tömény és energikus, hogy a tíz szám voltaképp egyetlen hipergyors masszaként képes hatni, nem igényli a megszakítást.

Kedvencünk, a kedélyes Tom Araya ezúttal talán visszafogottabb volt; jellegzetesen magas fekvésű hangját hallhatóan kímélni igyekezett, az üvöltés jogát gyakran a rajongókra hárította. A közönséggel való kommunikáció terén sem volt túl intenzív – talán ha háromszor szólt hozzánk –, így az egésznek sajnos volt némi hakni-feelingje. Ám ez legyen a legkevesebb; a Slayer amúgy sem a bámulatos showelemekről, hanem az elképesztő intenzitásról és brutalitásról híres, evvel pedig most sem volt semmi probléma. A katyvasz hangzásért felelős figurát – bárki legyen is – nem zártam a szívembe (érdekes, hogy itt is a dob volt egyedül rendben: Dave Lombardót pedig ugyancsak külön esztétikai élmény hallgatni), a zenekar azonban még mindig elsőrangú, sőt, továbbra is ők vezetnek. Korántsem temetném a Slayert, de egy méltó utolsó lemez jövőre és egy erős utolsó turné tökéletes búcsú lenne.