A Túlélésre ítélt tárgyak című könyv címével ellentétben nem tárgyakról szól, hanem emberekről. London Katalin, a könyv szerzője, lakberendezési cikkek írója jó ürüggyel lopózott be ismert emberek intim tereibe. Kedvenc tárgyaikról kérdezte őket, ők pedig magukról meséltek. Már, aki mesélt. Már, aki beengedte őt lakásába. Mert olyan is volt, aki nem. Az is egy üzenet.

Ismert emberekről rejtett titkokat, izgalmas részleteket a nagy nyilvánosságnak elárulni jó üzlet, ezeken csámcsogni pedig széles körben elterjedt perverzió. Akár kíváncsiak vagyunk rá, akár nem, tudomást szerzünk A Celeb szakításáról, családi szennyeséről, gyomorrontásáról. Ehhez hozzászoktunk, már meg sem lepődünk. Az viszont rögtön feltűnik, ha a „vájkálás” ízléses módjával találkozunk, ha a megosztott információkat nemcsak fogyasztani lehet, hanem emészteni is kell, és, ha a történetek nem főállású hírességekről szólnak, hanem olyanokról, akiknél nem kell gondolkoznunk, hogy mit is tettek ők le az asztalra, amitől ismertté váltak.

London Katalin most kiadott kötete a Széplak folyóiratban megjelent interjúinak válogatása. Huszonöt ismert ember - képzőművészek, írók, zenészek, pszichológusok, televíziós személyiségek – vall a tárgyakhoz való viszonyáról, arról, hogy mi alapján választja ki a dolgokat, amikkel körülveszi magát, és hogyan rendezi ezeket.

A karácsonyi ajándékvásárlási láz és kényszer küszöbén még aktuális is elgondolkodni azon, hogy mit jelentenek nekünk a tárgyak. Néha úgy tűnik mindent, máskor pedig úgy, hogy semmit. Körbebástyázzuk magunkat élettelen sok pénzért kapható, mégis értéktelen tárgyakkal, azokkal kommunikálunk magunkról és másokkal. Villogtatjuk az új mobilunkat, és megvesszük az ötvenedik játékautót is a gyerekünknek, mert nem tudjuk máshogy kifejezni, hogy szeretjük. Vagy lusták vagyunk máshogy kifejezni. A tárgyak sokszor hiányt pótolnak, elfedik a lényeget, mondja a könyvben nemcsak Popper Péter, de Ranschburg Jenő is. Másrészt viszont ma már, amikor minden instant, egyszer használatos és eldobható, a tárgyak is elvesztik fontosságukat. Ezért is érdekes, amikor valaki évtizedekig őrizget egy buszbérletet, vagy agyonmosott plüssnyulakat, mint Parti Nagy Lajos.

Az ember csak olvas, fürkészi a szöveget és a fényképeket, a hírességek arcát, a lakásukról készült képeket, az azokban fellelhető giccseket, csecsebecséket, műremekeket, komoly és vicces, sokat -és semmitmondó tárgyakat. Arra gondol, hogy nem is tudta, hogy vannak megfejthetetlen, magamutogató, hazug tárgyak, hogy a „tárgy-fogyasztásban” is lehet diétát tartani, hogy létezik „tárgyterror”, és hogy egy becsüsnek szeretnie kell ahhoz egy tárgyat, hogy el tudja adni azt.

Talán még érdekesebb, amit a tárgyak birtokosairól megtudunk. Például, hogy Karafiáth Orsolyát csak addig érdekel egy tárgy, amíg megszerzi, és másnak is úgy vesz ajándékot, hogy közben önmagára gondol. Hogy Nagy Bandó András a természetben talált tárgyakat kedveli igazán és örömmel farag szobrokat farönkökből. És, hogy Csernus Imre csak a rendelőjébe volt hajlandó beengedni a szerzőt, egyszavas válaszokat adott, és ahelyett, hogy önmagáról beszélt volna, a páciensei által otthagyott tárgyakról és a szobában „kóválygó lelkekről” értekezett.