A hazai doom/sludge/ stoner/satöbbi színtér izmos voltában bizonyára nagy szerepe van a megboldogult Mood tevékenységének, a Locust On The Saddle debütálásával pedig egy újabb igen jó kondiban lévő versenyző állt a rajtvonalhoz, akiknek ráadásul sikerült elkerülniük a magyar zenekarok tipikus buktatóit.
Nos, a válasz szerencsére egyértelmű igen, ráadásul a három Szabó (Tamás és László gitárosok, illetve Péter basszusgitáros), Vass Imre énekes és Szipszer Szabolcs dobos nem sétáltak bele abba a csapdába, amibe oly sokan hajlamosak: a súlyos riffelés és a koszosan búgó témák közepette nem feledkeztek meg a dalokról sem. Az arról való fejtegetést, hogy a Black Sabbath-gyökerű zenék közül pontosan melyik skatulyába is illeszthető be az ötös a sok közül, inkább hagyjuk meg azoknak, akiket érdekel az ilyesmi – a kedvencek hatása nyilván egyértelmű, legyen szó a Downról, a Sabbathról, a Kyussról vagy a Corrosion Of Conformityről, de ha már mindenáron kategorizálni akarunk, annyi bizonyos, hogy a Locust On The Saddle a fémesebbik oldalukról fogja meg a dolgokat. Lesz, akinél ez egyértelműen előnyt jelent, más meg majd felrója nekik, az viszont egészen biztos, hogy egy csomó egészen másféle irányból érkezett ember fejét kaphatják el akár élőben, akár lemezen. Direkt, közérthető zene ez világos tempókkal, könnyen fogható riffekkel, fogós refrénekkel. Könnyűszerrel a csapattal lehet üvölteni a sorokat, a mívesen kidolgozott gitárszólókért pedig külön plusz pont jár, mert nagyon ott vannak a szeren. A lemez ráadásul 39 perces, tehát teljesen egészséges, a bakelitkorszakot idézően kellemes hosszúságú. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy középtájtól fogva már akadnak kevésbé karakteres, nehezebben fogható részek is, de még így sem folyik egybe a lemez.
Ami a magyar csapatoknál rendszerint legkényesebbnek számító pontokat, az énekfrontot és a hangzást illeti, szerencsére itt is megugrották a lécet. Vass Imre nyilván nem a világ legnagyobb torka, de ide nincs is szükség öt oktávra. Az acsargósabb, durvább témákat ugyanúgy ösztönösen, rockosan hozza, mint a finomabb, néhol kissé grunge-os hatású dallamokat. A megszólalás is természetes, amolyan barátságos, otthonos érzést keltően koszos és hagyományőrző, ám erőteljes és arányos is egyben.
Vagyis több mint korrekt bemutatkozás a The AlphaMantis, ugyanúgy megtalálhatja benne a maga számítását, aki a Downért, a Queens Of The Stone Age-ért vagy történetesen mondjuk a Metallicáért rajong. Emellett pedig érdemes őket élőben is megnézni, garantáltan nem okoznak csalódást.
