Bukarest amúgy barátságos hely. Ha letakarjuk a tenyerünkkel a víziókat (a sajátjainkat, amelyeket előítéletek táplálnak) és a boldogult Ceauºescu mániáit, akkor a végeredmény egy olyan város, ami egy igazán sportos, 14 milliós országnak lehetne normális léptékű fővárosa. A letakaráshoz azonban kell egy adag jóindulat, hiszen minden sarkon van egy elbizonytalanító gesztus.
Az élhetőség mellé nyomban odatehetjük a metrót. Csak látszólag jelentéktelen dolog ez! Bukarestben több a metróvonal, de (és ez a főbb) sokkal logikusabb a vonalvezetése, igencsak átláthatóvá teszi ezt a felszínén néha követhetetlen beosztású várost. Áll egy körmetróból, egy ezt metsző észak-déli vonalból, egy keletiből és egy olyanból, ami a központi pályaudvarhoz csatlakozik - a végállomások lakóövezetek vagy ipari negyedek központjaiban. Logikusabb. Színesebb-kedvesebb. Útalatti vonalak, semmi nagyzolás, semmi Moszkva-szag, mint nálunk, emberibb léptékű, tisztább szerelvények. Metróra ülni nem önálló program, mint nálunk, hanem egyszerűen lemenni egy felszín alatti szintre, hogy ott folytassuk az utat. A Pia*a Româna viszont két életveszély a hatvan centis peronjaival: az emberek nagy része a benyílókban vár, a bátrabbak a falhoz simulva játszanak az életükkel. A metró azért is marad meg pozitív emlékként a szívben, mert a minden vonalra érvényes napijegy olyan 300 forintnyi pénzbe kerül, nem nagy ügy megvenni, nem nagy ügy betenni a beléptetőgépbe (a tömeg még csak le se lassul belépésnél), és se híre-se hamva ellenőröknek.
A központban találjuk a Ci*migiu parkot, ami sokkal inkább ad-hoc zöldfelület, mint a mi Városligetünk. Zeg-zugos, kisebb, szellemesebb. A botanikus kert se lenne rossz, ha az odajutás nem ütközött volna a városfejlődés nevű akadályba (egy tízéves térkép is elavult lehet a központ peremétől kifelé), valamint ha nem figyelne a botanikus kert kerítésén belül egy elképesztő hőerőmű. Amire nyilván szükség van, de akkor is.
A diktátornak nyilván kapóra jött az 1977-es fölrengés. Nem olyan sok, „csak” 30 épület dőlt össze a katasztrófában, harminc ház hiánya pedig nyilván nem módosíthatta jelentősen a városképet – viszont gyanúnk szerint mindenféle statikai érvek nyomán ennek sokszorosát bonthatták le a hetvenes évek végén. A helyükre pedig… lehet sejteni. Tehát akármennyire is látszik, hogy a természetes városfejlődés egész élhető léptékű Bukarestet rajzolt volna a földre, a végeredmény mégis vizuális káosz. Ez a centrum peremén szinte egyeduralkodó. Formás villák (némelyike ráver a külső Andrássy útra is) egybeépítve házgyári műremekekkel. Egybeépítve? Egybehúzva spaklival! Vagy… a legszebb (lásd mellékelt fotó) az az épületegyüttes, amelyet egy, a földrengés után megmaradt homlokzat mögé és fölé épített üveg irodaházból, egy kb. száz éves bérházból és egy szürke blokkból áll – ilyenkor jön rá az ember, hogy az a Pestre általában dicséretként használatos szó, hogy eklektikus: nem mindenütt jelent jót.
De nehéz lenne Ceauºescura és az általa sugallt világra rákenni minden egyes házat. A főnök és stábja nyilván csak az emblematikus épületekkel és helyszínekkel foglalkozott. Ilyen a már említett sajtópalota és ilyen lehet a Dâmboviþa belváros melletti partja (sajnos – hiszen egy betonteknőben, lakótelepi házak alatt folyik a folyó, amit adottságai és a centrum esetleges kitolódása sokkal többre tennének alkalmassá). De ami egyetlen bukaresti beszámolóból sem hiányozhat, az a Nép Háza, ma éppen Köztársasági Palotának hívják. A Pentagon utáni legnagyobb épület, mesterséges dombon, és nem létezik olyan fotó, amin híven átjön az ijesztő monumentalitás. A kisutcás környéket, félezer hektárnyit, ahol középkori kolostorok hemzsegtek, minden gond nélkül dózerolták el (a világ legnagyobb alapterületű békebeli rombolása volt ez!), hogy valóra váljon az álom. És hahó: nem olyan régen, hanem Ceau uralkodásának utolsó éveiben! Egy Erdélyből származó ismerősöm azt mondta a fotók láttán, hogy most már érti, miért ettek olajos kenyeret gyerekkorában.
Az épület főhomlokzata olyan irgalmatlanul befoghatatlan, hogy a fényképezőgép optikájával is játszani kellett. Olyan, mintha egy fölrakott fal nézne szembe a valamikori kisvárosi negyed helyére, pont a Házzal szembefutónak tervezett, mellesleg a Champs Elysées-nél is szélesebb sugárút túlsó végére. De nem: a Ház minden oldala szinte ugyanekkora, jól látszik ez a Dâmboviþa felőli parkból. És még egyszer: a fotók csalnak. Közel sem árulnak el mindent az épület nagyságáról. Biztos vagyok benne, hogy élete során minden embernek látnia kell legalább egyszer ezt az agymenést.
Lehetne pár jól irányzott mondattal a diktátor szidásán túl rámenni holmi néplélekre, ami igényli az ilyen víziók megvalósulását, de nem teszem. Nem román sajátosság ez: mi csak szerencsésebbek voltunk náluk - a Dâmboviþa partjáról egy komplett elmebeteg vezette évtizedekig az országot. (A magyar lelki alkatban is van annyi frusztrált őrület, amivel egy építőanyagok fölött diszponáló diktátor már tudna mit kezdeni…) Mindenesetre beszédes tény, hogy a rendszerváltozás után társadalmi és politikai téma volt az épület lebontása, ami 1994-ben lekerült a napirendről, mára pedig hűtőmágneseken figyel a Nép Háza, és a város imidzsének integráns része.
Még mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a belvárosnak egy olyan utcájában, amit több tekintetben is (forgalom, szélesség, betöltött funkció) a mi abszolút központi Kossuth utcánkhoz hasonlítható utcájában rettenetes a slum-ösödés. Nem szeretnék nagy számot mondani, de minimum 6-8 bezárt, plakáttal televert vagy tuributikként működő belvárosi mozit találtunk (persze a Kossuth utca déli oldalán is vannak hasonló jelek). A köztisztaság a belvárosban nem szembetűnően rossz, kifelé haladva viszont rengeteg a szemét a tömbházak udvarán.
Sok legenda kering az egymillió bukaresti kóbor kutyáról - hogy ügyesen közlekednek a metróval, tudják, hol kell kiszállni, és hogy hollywoodi sztárok is idejöttek, amikor a városvezetés az asztalra csapott, hogy megoldja a kérdést. Kóbor kutyát nem sokat láttunk (az egyik békésen aludt egy papírdobozban egy végállomáson), a probléma nem probléma. A városból érződik (és igazán irigyelhetjük), hogy a szándék (metróépítésre, a köztisztaság, a homlokzatok rendbetételére stb.) amint megszületik, a kérdést nagyon hamar és nagyon keményen rendezik. A nép meg majd megszokja és megszereti a megváltozott várost. A városfejlődés nem mindig ösztönös dolog, Bukarest erre kiváló negatív és pozitív példákat is fel tud mutatni.
