Aki történetesen azért nem akarja megnézni a Vicky, Cristina Barcelona című filmet, mert azt Woody Allen rendezte, inkább gondolja meg magát. Ezen a filmen jól fog szórakozni az is, aki fárasztónak tartja a New York-i - közegbe helyezett , kapcsolatanalizáló, bárgyú humorral fűszerezett Woody Allenes anekdotázást. Ez a film nem fárasztó, hanem friss, a megszokott dekadens hablaty helyett pedig spanyolos szenvedélyt kapunk. Napsütés, szex, szerelem, művészet, romantika, lövöldözés és leszbi csókok. Minden megvan, ami a felhőtlen szórakozáshoz kell.

Woody Allen legutóbbi Londonban forgatott filmjei után most ismét az Egyesült Államokon kívűl, ezúttal Spanyolországban forgatott, és nagyon jól tette. És – a Match Point és a Füles után zsinórban harmadszor - ismét Scarlett Johanssonnal forgatott, amit szintén jól tett.


Persze a többi színész kiválasztásába sem tudnánk belekötni. Scarlett Johanson mellé remekül passzol az ő barátnőjét alakító Rebeca Hall, akit a Tökéletes Trükkben láthattunk korábban, abban a filmben is Scarlett Johanssonnal. És ha még nem lenne elég a gyönyörű, nagy loboncú színésznőkből, a szőke és a barna mellé kapunk még egy feketét is Penélope Cruz személyében, aki ugyancsak nem okoz csalódást. A pálmát viszont mindenképp Javier Bardem viszi el, aki már megint mindenkit lejátszik a vászonról.

A helyszín: Barcelona és egy Oviedo nevű katalán kisváros. Megkapunk minden spanyol sztereotípiát, mindent, ami bármelyikünknek elsőre eszébe jutna erről az országról: Gaudi, Miro, gitármuzsika, Güell park, Sagrada Familia, finom borok, napfény. De nem is kell más, vagy több, egy habkönnyű filmnek ideális háttere ez.

A szereplők: Vicky és Cristina, két barátnő Amerikából, első ránézésre egymás inverzei. A racionális barna és a szenvedélyes szőke. Később persze a karakterek elkezdenek kicsusszanni a skatulyákból, lesz is belőle kalamajka. Aki mozgásba hozza az a személyiségeket nem más, mint Javier Bardem, aki mindig képes elhitetni a nézővel, hogy minden szerepet egyenesen őrá szabtak. Személyiségével ugyanúgy kompatibilis például a lebénult öregember szerepe (A belső tenger), mint a megtestesült gonoszé (Nem vénnek való vidék), és ezúttal az ellenállhatatlan művész macsó szerepében is brillírozik.

Az általa megformált Juan Antonio vadidegen nőkkel közli, hogy szeretkezni akar velük, egyszerre kavar egy nővel és annak barátnőjével is, szeretője mellé beköltözteti a volt feleségét, és mégsem lehet haragudni rá egy pillanatig sem. De az igazán spanyolos temperamentumot nem ő, hanem a Penélope Cruz által játszott exfeleség Maria Elena képviseli. A nézőt kellőképp felcsigázva, miután már jó egy órája minden második mondatban megemlítik a nevét, végre berobban a filmbe. Kisírt szemekkel, elfolyt sminkkel, kócos hajjal, egy újabb öngyilkossági kísérlet után. Folyton a halált kísérti, felváltva igyekszik magát és egykori férjét, Juant megölni, mégis sugároz valami nagyon is vaskos vitalitást. Neki köszönhetően a Vicky-Cristina-Juan háromszög négyszöggé terebélyesedik, a bonyodalom tetőpontján már mindenki mindenkivel kavar.

A sztori mégsem veszíti el mesés báját. Mert bár a film csupa olyan emberről szól, akik hiába küzdenek valamiféle egyensúly megteremtéséért, a film az egyensúly iskolapéldája. Megtaláljuk a rendezőtől megszokott és elvárt intellektuális maszlaggal telepumpált szórakoztatóan túlbeszélt dialógusokat, de a New-York-i helyett vibráló mediterrán atmoszférába csomagolja ezeket. Találkozunk ugyan a filmben trendi lakberendezőkről társalgó, Barcelonában turistáskodó jól nevelt New-York-i értelmiségiekkel, de ezek a figurák, akik más Woody Allen film főszerepelői, itt nevetséges mellékalakok, tökéletesen közegidegen figurák.


Ahogy a filmben jó arányban keverednek a megszokott Woody Allenes és a tőle szokatlan elemek, úgy az ismerősből és a meglepőből, a tipikusból és a különlegesből, a meseszerűből és az életszerűből is épp a megfelelő mennyiséget adagolja a rendező. Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy felismerjük magunkban, vagy ismerőseinkben a kompromisszumok csapdájába került Vickyt, vagy a haját bénán dobáló flört-királynőt, Cristinát, a hisztérikus Maria Elenát, vagy az önmagát nőkön keresztül meghatározó javíthatatlan Don Juant, akarom mondani Juan Antoniót. Mégis, a karakterek épp annyira eltúlzottak, a történet épp annyira lekerekített, hogy egy pillanatig se tudjuk komolyan venni a filmet. Köszönhetően a mediterrán máznak és a narrátor ironikus-szájbarágós stílusának, a szerelmi sokszög kap egy óriási idézőjelet. Woody Allen tehát ismét összehozott egy fullos érzelmi hullámvasutat, de szokásához híven nem ülteti fel rá a nézőt, csak hagyja, hogy lentről nézze, és hagyja, hogy jót mosolyogjon azokon, akik rajta ülnek.