Parti Nagy Lajos írt már verset, novellát, regényt, színdarab-átiratot. Mesét még nem, eddig. A Magvető kiadásában megjelent Banga Ferenc rajzaival egy 13 mesét tartalmazó kötet. Parti Nagy Lajossal a Pecsenyehattyú és más mesék kapcsán beszélgettünk gyerekirodalomról, az olvasásra nevelésről, és kiderült, hogy még Parti Nagy Lajos sem ért egyet minden esetben azzal, ha valaki átír egy klasszikus szöveget.

Sok műfajban írt már, mesét eddig még nem. Hogy jött az ötlet?

Úgy jött, hogy a Banga megtalált a fiókjában egy 25 évvel ezelőtti pakkot különböző országokból származó mesékkel és a mesékhez készített rajzaival, melyeket még egy pályázatra adott be anno, de akkor nem lett belőle semmi. Tavaly kitalálta, hogy kéne ebből csinálni valamit közösen. Mármint hogy kezdjek valamit a mesékkel, írjam át. Őszintén szólva nem voltak túl érdekes mesék. Véznácska, jégszürke történetek voltak, nem éppen invenciózus fordításban. A kiadómnak, a Magvetőnek megtetszett az ötlet, hogy legyen ebből egy könyv, és akkor nem volt mese, kénytelen voltam nekiállni. Persze nagyon édes kénytelenség volt.

A végeredmény mi lett? Új fordítások, vagy Parti Nagy mesék?

Ha így teszi fel a kérdést, akkor utóbbi. Nem akartam nagyon belenyúlni a cselekménybe, a nyelvbe annál inkább. Mindenekelőtt fazont akartam adni, egységes tónust. Mondhatnám, átdíszítettem, remélem nem –túl, hisz egy effajta történetet kockázatos túldíszíteni, mert akkor összeroskad. Továbbá beleloptam a történetekbe mintegy a magam szórakoztatására, ezt-azt, a portugál mesében nyilvánvalóan nem szerepelt kalauz, a finnben érintős képernyő, és így tovább. A kulturális jellegzetességek az eredeti fordításokban nem igazán érződtek, én sem törekedtem erre, legföljebb jelzés-szerűen. A japán mesében mint valami értelmét veszített varázsszó, elhangzik egy „elcsángózott” japán káromkodás, az orosz mesében vodkát isznak, a finnben helsinki huszárok említtetnek, ilyesmik. Ezek az én és persze Banga Feri meséi, másik mesék alapján, ahogy ez lenni szokott. Persze ilyenkor mindig felvetődik a klasszikus kérdés, hogy kié a mű: azé, akié a nyelv, vagy, azé, aki a történetet adta hozzá.

Hasonlított ez ahhoz a munkafolyamathoz, ahogy például Moliere Tartuffe-jéből, Parti Nagy Lajos Tartuffe-je lett?

Hasonlított, igen. Van egy író, és van egy másik író, aki az előző történetének új nyelvet ad, ha úgy tetszik: fordítja, de nem „le” hanem talán maga felé. A történet nem az enyém, a szöveg igen, aztán ki-ki döntse el a tulajdoni viszonyokat. Én úgy gondolok rájuk, mint saját művekre. A Tartuffe átiratom természetesen nem a Moliere-darab. A „magyar” Tartuffe, a kötelező olvasmány Vas István klasszikus fordítása.

Amikor meghallottam, hogy megjelent egy Parti Nagy Lajos mesekönyv, akkor olyan könyvre számítottam, ami a mai gyerekek nyelvén szól, ehhez képest ezeknek a meséknek a nyelve majdhogynem teljesen hagyományos „hol volt, hol nem volt”-mesei nyelv.

Az a nyelv, amiért engem szívesen megkérnek bizonyos szövegek átírására, az ez a dzsuvás, törött mai magyar. Csakhogy már annyit dolgoztam ebből és ezzel, hogy kissé meguntam. Azt gondolom, hogy ismerem, azt gondolom, hogy már nem nagyon érdekel. Sokkal nagyobb kaland egy „időtlen” nyelv, ami aszerint mai és/vagy archaikus, hogy épp milyen szemszögből nézünk rá. Az a jó, ha mindegyik nézőpont próbáját kiállja. Valami olyasmi, mint ama festmények, melyek úgy vannak megkonstruálva, hogy bárhonnan nézzük, mintha mindig szemben állnánk velük. Itt a magyar népmesék nyelve volt a kiindulópont. Korábban nem nagyon foglalkoztam mesékkel, most egy kicsit beleolvastam magam, és nagyon élveztem. Megnéztem Benedek Eleket, Arany Lászlót, más klasszikus mesegyűjteményeket, csángó és székely népmeséket, ezt az egész fantasztikus nyelvi óperenciás-tengert. Ezekben a népmesékben van valami elképesztően korszerű, frissek, sistergően pontosak. Meg kell, mert meg lehet látni bennük az „örök jelen”-t. Ha helyük volt, beleraktam antagonizmusokat, anélkül, hogy a legkevésbé is „maivá” akartam volna tenni a cselekményt. Eleve mai.

A könyv írásakor a gyerekközönséget célozta be?

Én nem tudom, hogy lehet gyerekeket becélozni, talán a profi meseírók, vagy a gyerekirodalommal sokat foglalkozók tudják, én nem. Azt látom, hogy a meseirodalom java sem céloz, hanem talál. Ami jó, ami izgalmas, az megtalálja a maga gyerekközönségét, mely közönség elképesztően kreatív. Nincs olyan felnőtt publikum, amelyik a nyomába érhet. Ez a könyv akkor jó, ha egyszerre tetszik gyerekeknek és felnőtteknek. A gyerekek megkapják az ismerős fordulatokat, és közben észrevesznek furcsaságokat. Ideális esetben gyámbásznak a nyelvben. Mancsolnak, dagonyáznak, ha úgy tetszik. Érzik, hogy anyag.

Letesztelte a meséket gyerekeken?

Az enyémeken csak nemrég, mert azt akartam, hogy már könyvként lássák először, hisz az élményhez evidensen hozzá tartoznak a rajzok is. De a Nádori Lidia-Závada Pál házaspár már nyáron letesztelt néhányat a két fiukon. Úgy érzem, jól fogadták a gyerekek, a mese-képlet eleve ismerős volt, kifejezetten élvezték, értették a nem közkeletű kifejezéseket.


Az ön kreált szavait is?

Igen, persze olykor már nem tudom, melyik szó általam kreált, és melyik „létező”. De hát látja, az általam kreált is létezik, s egy elfelejtett tájnyelvi szó beemelése is kreálás bizonyos fokig. Minden nyelvi műnél döntés kérdése, hogy a nem közkeletű elemeket mennyire helyezzük úgy el, hogy a kontextus elegendő információt közvetítsen ahhoz, hogy ne akadjon meg az olvasás. Illetve ne nagyon. Mert nem baj, ha kicsit megakad. Ha lassul a befogadás. Ha a mit-ről olykor a hogyan-ra helyeződik át a hangsúly. A gyerekek az ilyen feladatokat kiválóan megoldják, elképesztően tudják ezt a gyors-lassú befogadást. A felnőtt érthetően sokkal kevésbé rugalmas.

Azt mondta, hogy a Pecsenyehattyút nem tartja gyerekkönyvnek, egyáltalán helyes a felosztás, hogy gyerekkönyv-felnőttkönyv? A gyerekkönyv szóhoz kapcsolódik a minőséget illetően némi negatív előítélet, nem?

Mivel bőven íródtak, persze tanító-idomító célzattal, olyan gyereknek szánt könyvek, amik cukrosak, édesek, gömbölyűn butácskák, a „gyerekirodalom” szó kicsit negédesen hangzik. Pedig a gyerekirodalomból azok maradnak meg klasszikusnak, amelyek kiállják a legmagasabb irodalmi próbát is. A Pál utcai fiúk-at, ami az egyik legjobb magyar regény, „gyerekkönyvként” is számon tartják, Ottlik Iskola a határon-ját nem. Pedig utóbbi is az, vagy előbbi sem az és főleg mindkettő magasrendű irodalom. Mostanra a kiadók is felfedezték, hogy ez egy jó piac, kulturális értelemben is, az utóbbi években remek könyvek, antológiák születtek. Sorolhatnám a neveket Békés Páltól, Boldizsár Ildikótól Kiss Ottóig, Kukorelly Endréig, Varró Dánielig, Kovács András Ferenc vagy Tóth Kriszta gyerekverseiig, a klasszikusokról nem is beszélve, mint Lázár Ervin, vagy Weöres.

Mennyire jelenthet jó alapot egy embernél az, hogy minőségi könyvekkel találkozott, már gyerekkorában? Ön szerint mennyire határozza meg az olvasáshoz való viszonyunkat az, hogy mit láttunk, olvastunk gyerekként?

Az én gyerekeimen például most azt látom, hogy úgy tartozik hozzá az életükhöz a könyv, mint a szüleikéhez, de ez nem garancia semmire. Meg kell alapozni akkor is, ha később nem épül rá ház, vagy nem olyan, amilyent a szülő szeretne. Mert akkor is, ha kamaszkorában semmit nem olvas valaki, lehet, hogy húsz évesen elkezd olvasni. De ha nincs benne az alaplapjában a Csipkerózsika, a Hüvelyk Matyi, a János Vitéz, a Ludas Matyi, a Micimackó, vagy A kis herceg, akkor kevésbé áll benne abban a kultúrában, amihez, ha tetszik, ha nem ez a kincs hozzátartozik. Kell, hogy a gyerekek lássanak sok könyvet, hogy legkisebb korukban egyék meg, tépjék szét, rajzoljanak bele, és legyenek megszidva érte, hogy belerajzolnak, és megdicsérve, hogy milyen szépet rajzoltak és így tovább. Eleinte a fogkefével sem tudnak mit kezdeni, azután beleáll, belegyakorlódik, beleevidenciálódik a szájukba.

Pedig most mintha lenne egy tendencia, hogy inkább igazodunk az olvasással kapcsolatos érdektelenséghez, hogy alá megyünk ennek a szintnek és már annak is örülünk, ha valaki megnézi egy könyv filmváltozatát, vagy csak a rövidítést olvassa.

Ebben nehéz igazságot tenni. Van, aki azt mondja, hogy, ha zanzásítva is, de adjuk át ezeket a történeteket, legyenek meg az alaplapon. Hogy egyáltalán nem olvasni valamit rosszabb, mint egy kissé lebutított történettel találkozni. Ez a szemlélet az irodalmat mint szép gondolatok és izgalmas történetek megfogalmazását látja, mely bármikor behelyettesíthető filmmel, bábjátékkal, bármi storyhordozóval.

Márpedig az irodalom, a szóművészet nem ez. Mostanában került utcára egy vállalkozás első pár kötete: Klasszikusok újramesélve. Én igazán jól tudom, hogy egy szöveg él és mozog, nem szent, nincsenek szent tőgyek és tehenek a klasszikus istállóban, valami mégis zavar benne. Sokáig nem tudtam, mi. Mert az nem zavar, hogy egy hatszáz oldalas Jókai-regényből egy harmad- vagy negyed akkora terjedelmű könyvet ír iksz vagy ipszilon, szíve joga, az irodalom parafrázisok, ráépülések története „tagjai vagyunk egymásnak”, hogy Jakab apostol igen posztmodern mondatát citáljam. Az sem zavar, hogy ráírják: Klasszikusok újramesélve. De az már zavar, hogy a főcím az eredeti mű címe, az író az eredeti mű írója, és csak belül, kis betűkkel jelenik meg, hogy ki meséli újra. Hogy kinek a műve, sara vagy dicsősége. Ez nincs jól. A tisztességes címlap úgy néz ki ilyenkor, hogy ikszipszilon a szerző, nagy betűkkel, s legföljebb az ő művének a címe az eredeti cím, a kettőspont és az író neve - kisebb betűkkel. Az nem megy, hogy Jókai nevével kötelező olvasmányként akarom eladni azt, ami az eredetinek csupán a halvány zanzája. Ez így üzleti fogás, legalábbis balfogás, nem pedig kötelező szerénység. Némileg más eset, de én mindkét általam átírt Moliere-t (a Tartuffe-öt és az Úrhatnám polgárt - a szerk.) azért jegyeztem hangsúlyosan szerzőként, hogy nehogy ezt tekintsék kötelező olvasmánynak, nehogy már az én írásomat olvassák úgy, hogy az Moliere.

Másrészt nem nagyon hiszem, hogy ha valaki elolvassa a rövidítést, akkor később kedvet kap az eredetihez is. Nem kap. Volt olyan bölcsész-aspiráns nem egy, aki felvételin szemrebbenés nélkül kijelentette a kedvenc könyvéről, hogy csak filmet látta. Attól félek, ezt a gordiuszi csomót a kereskedelmi tévék, és mesegagyicsatornák a maguk módján már rég kettévágták. Mindent bedarálnak, lebutítanak mindent bevonnak a Barbie-lakkal, melynek leginkább hitelkártya-színe van. Nem tudom, mi a megoldás. Olvasóvá lenni nehéz, bonyolult, hosszú folyamat. A kötelezővé tétel, a presszió nem megoldás. Tán a minta hosszú távon számítana. Nagy áteresztőképességű médiumokban jó olvasókat, jó könyvtárakat mutatni. Jó könyveket. Hogy olvasni jó. Hogy aki kimarad ebből, az valami nagyon jóból marad ki. Hogy a képzelet legfőbb trénere az olvasás.