A héten végleg finisbe értek a Házasságon innen, házasságon túl próbái. Elkészült a díszlet, és a beszélgetések, elemzések nyomán alakot öltöttek a szereplők is. Beszélgetésünk idején az utolsó simítások még hátra voltak, ám most már mindenki bekukkanthat az oly ismerős ablakokon. Az elmúlt hetekre Pinczés István rendezővel tekintettünk vissza.

Pinczés István

Nem ez az első Háy-darab, amit rendezel. Mi fog meg János írásaiban?

Jánostól A Gézagyereket rendeztem először 2001-ben Debrecenben, utána a Herner Ferike faterját Zalaegerszegen illetve a kabai és debreceni nyári színházban. A Házasságon innen, házasságon túl a harmadik darabom tőle.
A Háy-drámák a mai életünknek egy nagyon egyéni szemszögből megmutatott látleletét adják. Hitelesek, valóságosak a figurái, és miközben vegyíti a tragédia és a komédia stiláris elemeit, olyan fantasztikus nyelvi stílusban beszélnek, hogy már-már abszurddá válnak a szituációk. Olyan mondatfűzéseket, hiányos mondatokat ad a szereplők szájába, amitől a valóságos, hétköznapi magyar nyelvnek egy művészivé stilizált, sűrített változatát kapjuk, mégsem idegen, mégsem hangzik mesterkéltnek. Ezt az arányt nagyon nehéz eltalálni. De nem csak a figuraválasztása és a szituációk, hanem az egész életre való rálátása nagyon egyéni. Más kortárs (akár magyar, akár külföldi) szerzőnél ezt a nagyon specifikus szemszöget még nem tapasztaltam.

A színészek szempontjából…

…nehéz ezt a mesterkélt, de mégis sűrűnek és természetesnek ható mai magyar nyelvet megtanulni. Ugyanis, ha nem pontosan azt mondják, amit János leírt, megbicsaklik az egésznek a stílusa. A korábbi darabok próbáin kérdeztük erről Janit, és ő úgy gondolja, hogy nem prózát ír, hanem szabad verseket. Olyan belső gondolatritmus szabályozza a drámáit, mint mondjuk Walt Whitman vagy Kassák Lajos műveit.

Mennyiben könnyebb és mennyiben nehezebb élő szerző darabját színre vinni?

A könnyebbsége ott érhető tetten, hogy bármikor konzultálhatok vele, a hathetes műhelymunkában maga is részese az alkotófolyamatnak. Ha a próbák során felmerül bennünk a gyanú, hogy esetleg rosszul dekódolunk valamit, vagy több lehetőségből választva félreinterpretáljuk rendezőileg, színészileg egy-egy mondatát, a mögötte megbúvó gondolatokat, segítséget kérhetünk tőle.
De beleegyezését kértem néhány helyszín megváltoztatásához is, mert én így izgalmasabbnak éreztem azokat a képeket. Például a barátnő és a szerető beszélgetését a szobából egy kozmetika szalonba helyeztem át, a tükörből láttatva a beszélgetést, míg a konyhai „vallomás” a mi előadásunkban a fürdőszobában kapott helyet. A Boráros téri jelenet a Petőfi hídon folytatódik eredetileg, de mivel az nem mutat jól a díszletünkben, így áttettem a Ferencek terére és az Erzsébet hídra - ez a darabbéli idős néni záró monológját egyfajta plusz tartalommal ruházza föl: látszik a híd szinte szimbolikus, élet és halál közötti kapupillére a távolban Gellért püspökkel. Annyiban rosszabb, vagy inkább nehezebb élő szerzők műveit színpadra állítani, hogy néha ragaszkodnak bizonyos részletekhez, amit viszont én megváltoztatnék. A rendező fantáziája szabadabban szárnyalhat a jó értelemben vett színházi hatás kedvéért, ha a szerző nem szól bele. Megesik, hogy én jobbnak tartok egy ötletet, de ő nem enged a saját koncepciójából. Ebben az esetben az ő primátusa sokkal erőteljesebben dominál.

Az első próba szünetében felmerült, hogy mégis mi alapján osztottad ki a szerepeket. Általában darabhoz keresel színészt, vagy színészhez darabot?

A kettőt nem lehet szétválasztani, mert a színházban ebből a szempontból nincs tiszta, ideális helyzet (film esetében talán lehetséges). Ha az ember társulatban dolgozik, adott, mely színészek állnak rendelkezésére. Ha egy-egy szerepre nem találunk megfelelő művészt, vendéget hívunk. Jelen esetben szerencsések voltunk, mert ezt a 12 figurát szinte megalkuvás nélkül ki tudtuk osztani. Mind a 12 színészt ismerem, láttam előadásokban, és Gregor Bernadett kivételével mindenkivel dolgoztam már. Az alkotómunka során tehát a színészi eszköztárukat is megismertem, amiből rendezőként válogathatok. A két idős hölgy karaktere kiált Csernus Mariann és Dániel Vali után, az öt-öt férfi és női szereplő pedig mind egy korosztály. Szinte tálcán kínálták magukat a színészek, hogy velük játszassam el. Amikor először elolvastam ezt a szöveget, kezdett kialakulni bennem egyfajta elképzelés a szereplőkről. Mindannyian a mai életünk figurái, mindannyiunknak vannak ilyen ismerősei, fel tudunk idézni hasonló eseményeket, arcokat. A külső megjelenésük szinte mindegy, ha a színész saját személyiségében meg tudja találni azokat a személyiségjegyeket, amikre támaszkodva a figurát hitelesen életre tudja kelteni. Sokat beszélgettünk a szituációkról, a motivációkról, a mozgatórugókról, és arról is, hogy átéltünk, megtörténni láttunk ilyen helyzeteket. Igyekeztünk minél több valóságos életanyagot felkutatni magunkban.

A rendezés mellett jelen esetben te jegyzed a díszletet is.

Ez többször előfordult már csaknem 30 éves pályafutásom során. A Gézagyereknek és a Herner Ferike faterjának is magam voltam a játéktér-tervezője. Nem azért, mert nem bízom a tervezőkollégáimban, hanem mert oly mértékben rendezői előadásnak tartom a munkámat, hogy nemcsak célszerű, hanem szükségszerű volt, hogy minden egyes képnél (15 jelenet) a díszlet- és a színészvezetés eszközeit egymásra építve gondolkozhassak az előadás vizuális formáján. Ráadásul úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy követni tudjam azt a stílust, amit Háy János nyelvben megteremt, a rendező szívéhez, vizuális látásmódjához nagyon közeli szcenikai eszközrendszert kell használni. Nem akartam még egy áttételt, bár sok olyan tervező van, akivel szeretek együtt dolgozni.


És végül milyen díszletet álmodtál meg?

Házasságon innen, házasságon túl – ahogy a cím is mutatja, mintha ablakon, ajtórésen át bekukkanthatnánk a hálószobatitkokba. „Kétdimenziós”, már-már filmes látásmóddal váltogatják egymást a totálképek a szélesebb képkivágásos jelenetekkel és a premier plános képekkel. Ezt A Gézagyerek idején kezdtem használni, most itt más eszközökkel, módszerekkel, de stilárisan arra rímelve tudtam megcsinálni.

Az olvasópróba végén elhangzott az a - szerintem nagyon fontos - kérdés, hogy mit ad a nézőknek ez a darab, milyen utat mutat nekik?

Az életre nincs igazi gyógyszer. Ha tudnánk, mit kell a nézőknek didaktikusan üzenni, és azt meg is fogadnák, nagyon egyszerű lenne: előadás után azonnal megoldanák az életüket terhelő konfliktusokat... Első olvasásra úgy tűnhet, hogy ez a darab egy negatív látlelet az életről, ám nagyon is életes, helyenként kacagtató, humoros. Vélhetően sokat fog derülni a közönség, hiszen - míg magára nem ismer egyszer-egyszer - azt hiszi, kívülről lát más embereket. Együttérző, örvényszerűen magával rántó hatásával arra hívja föl a figyelmet, hogy vigyázz, a te életed is ilyen! Ha van erőd, lehetőséged, változtass rajta, élj normálisan!

PINCZÉS ISTVÁN 1978-tól 2002-ig a debreceni Csokonai Színház tagja, 1978-tól a társulat rendezőasszisztense, 1983-tól rendezője, 1987-től főrendezője, 1997-től vezető rendezője, s közben két éven át megbízott igazgatója volt. 2003 őszétől a Pesti Magyar Színház társulatának tagja. Vendégművészként dolgozott Budapesten, számos vidéki valamint határon túli magyar színházban és idegen nyelvű külföldi teátrumokban is (Japán, Finnország, Monaco). Rendezői munkája mellett tanít az USA-ban, Dániában, Ausztriában, Japánban és Koreában.
Kitüntetései:
Jászai Mari-díj 1990.
Uchimura díj (ITI-Japán) 1994.
Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt 2004.
Kitüntetés a Japán-Magyar színházi kapcsolatok fejlesztéséért - Japán, 2006.
Főnix-díj 2007.