Bármi is áll a borítóján, a Chinese Democracy nem a következő Guns N' Roses album, hanem a zeneiparba másfél évtized kihagyást követően visszatérő W. Axl Rose szólólemeze, amit ennek megfelelően kell hallgatni. Lássuk, mit tett le az asztalra 15 év és 15 millió dollár után a két lábon járó kiszámíthatatlanság.

Két teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen kérdést lehet feltenni a zeneiparba teljes lemezanyaggal 15 - sőt, ha saját szerzeményeket veszünk, 17 - hosszú év után visszatérő W. Axl Rose új gondolatai kapcsán. Az egyik, hogy vajon megérte-e rá ennyit várni. Nos, természetesen nem, nincs az az album, amire megéri ennyit várni, 15 év alatt nem zenekarok, hanem komplett országok jelennek meg és tűnnek el a föld színéről, gyerekek nőnek fel, satöbbi. Azok a csapatok, akik Axl önkéntes száműzetésének kezdete környékén bukkantak fel, ma már maguk is veteránoknak, nagy öregeknek számítanak. Ilyen hosszú szünetre éppúgy nem lehet épelméjű magyarázatot adni, mint ahogy arra sem, hogy valaki miért váratja egy-egy koncert alkalmával órákig emberek tízezreit. „Tudod, Axl az Axl”, mondták erre régen az énekes társai: soha a világon senki nem fogja megérteni, Axl Rose mit miért csinál, éppen ezért is okkal nevezhető a világ legmagányosabb emberének.

A másik kérdés, hogy vajh’ ez a lemez olyan-e, mint a régi Guns N’ Roses. Erre persze visszakérdezhetünk: miért, milyen volt a régi Guns N’ Roses? Alapvető, nyers, vad rockzene, maga a megtestesült lázadás és veszély, mint az Appetite For Destruction? Vagy amolyan epikus muzsika sok zongorával, monstre balladákkal, mint a két Use Your Illusion vastagon hömpölygő monumentális szerzeményei? Netán valami egyéb, esetleg a fenti kettő egyszerre, és még sok minden más is: blues, country, musical, punk és a többi? Pontosan. A Guns N’ Roses egyebek mellett éppen azért tudott mindössze három teljes lemezanyaggal, egy EP-vel és egy feldolgozásalbummal minden idők egyik leghatalmasabb rockbandájává válni, mert gyakorlatilag minden belefért a zenéjükbe, méghozzá úgy, hogy eközben sem vált ostoba katyvasszá a dolog. Vagyis egy kicsit mindenkinek mást jelentenek. A mindenki ebben az esetben szó szerint értendő, hiszen a csapat több mint 100 millió lemezt adott el világszerte, ember nincs a földön, aki ne ismerné őket, és mára ugyanúgy az időtlen rockbandák közé tartoznak, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy az AC/DC.

Szólólemez

Először is szögezzünk le valamit: hiába áll a borítón a Guns N’ Roses név, a Chinese Democracy természetesen nem Guns N’ Roses lemez, hanem egy W. Axl Rose szólóalbum. Vagyis nemcsak az embertelenül hosszú várakozás miatt felesleges tőle azt várni, hogy visszarepít 1987-be vagy 1991-be, hanem azért is, mert a jellegzetes GN’R hangzáshoz még legalább három emberre szükség volt az egzaltált énekes mellett: Slashre, Duff McKaganre és Izzy Stradlinre. Utóbbi szerepét hajlamosak vagyunk alábecsülni, noha a két Use Your Illusion album dalainak jelentős része nem született volna meg nélküle, amikor pedig otthagyta a fedélzetet, a zenekar elveszített a szeme elől mindenféle egészséges arányt, és annak rendje-módja szerint szépen bele is hülyült saját nagyságába. Ez itt tehát csak a sokrétű Guns N’ Roses hangzás egyik szelete, méghozzá – cseppet sem meglepő módon – az, amit Axl adott a bandához: javarészt a bonyolult lelkiállapotokat elemző zongorás, epikus, vastagon hangszerelt vonal, amihez a régi tagságot egyedüliként képviselő billentyűs, Dizzy Reed képességeit is maximálisan ki tudta használni.

Axl mentségére legyen mondva: értelmes és gondolkodó ember már a borító láttán sem hiheti, hogy ez itt egy hagyományos zenekar, hiszen tíz muzsikus képe virít a bookletben, tizenegyen pedig köszönetet is nyilvánítanak, ráadásul többen közülük évek óta nincsenek már az énekes mellett. Igaz, a basszer Tommy Stinson és a sampleres Chris Pitman meg már 10 éve küzdenek vele együtt, vagyis közel annyi ideje, mint amennyit maga Slash is eltöltött a csapatban... Érdemes elmélyedni abban, micsoda hadsereg dolgozott a ’90-es évek második fele óta készülő dalokon a világ minden tájáról: zenészek, producerek, keverősök, ezek barátai és üzletfelei, meg még utóbbiak szomszédai is. Ezzel a hozzáállással nem csoda, hogy 15 millió dollárt emésztettek fel a felvételek…

Hadsereg Slash helyén

Ami magát a zenét illeti, a vöröshajú mindig is megbízható minőséget szállított, és természetesen most sincs ez másként, még akkor sem, ha sokan garantáltan fújolni és köpködni fognak a dalok hallatán, mondván, hogy „de hát ez nem olyan, mint a régi volt!” Nem olyan, persze, hogy nem olyan. Sőt, ha valami csoda folytán együtt maradt volna a klasszikus Guns N’ Roses, vagy most könnyesen egymás nyakába borulnának és lemezt készítenének, az sem lenne olyan. Viszont nem is áll tőle annyira messze, mint azt egyesek állítják vagy láttatni szeretnék. Ahhoz például süketnek kell lenni, hogy valaki a nagyon eltalált, kesernyés There Was A Time-ban, a Beatlest is megidéző Catcher In The Rye-ban vagy az I.R.S.-ben ne hallja az 1991-es Guns N’ Rosest, hiába nincs itt Slash összekeverhetetlen megszólalású Les Paulja, és természetesen a legballadisztikusabb számok – Street Of Dreams, This I Love – is simán felfértek volna a kettős lemezre, ha a régi tagság játssza fel őket. Még az abszolút naprakész hangzású és mellesleg mérgezően ragadós Better dallamai is eltéveszthetetlenek.

Axl alighanem ma is habozás nélkül ismerné el, hogy imádja Elton Johnt és Billy Joelt, de a hatás ellenkező esetben is ugyanolyan nyilvánvaló lenne, mint régen. Ugyanakkor a hosszabb, kifejtős dalokban is rengeteg újdonság rejlik a nagy zongorafutamok és a szimfo-aláfestések mellett, legyen szó a hangfoszlányokkal tarkított Madagascarról vagy a záró, filmzenés hangulatú Prostitute-ról. A legmeglepőbb dal talán a Sorry, ahol nemcsak a Pink Floyd, de egy jó adagnyi Black Sabbath is visszaköszön (ez egyébként önmagában nem újdonság, hiszen már a Paradise City riffjét is Tony Iommitól vették kölcsön annak idején). Nem feltétlenül Axltől várna az ember egy ilyen típusú dalt, de ez bizony akkor is nagyon jó. Szintén minden, csak nem tipikus a loopokkal vastagon megkent, leállós If The World, de többszöri hallgatásra ezzel sincs probléma. Mivel a zenekar harapósabb oldaláért a hiányzó hangszeresek feleltek, érthetően a rockos lendületű dalokban hallatszik a leginkább, hogy ez itt nem a Guns N’ Roses, hanem Axl szólóban: az egyébként remekül eltalált nyitó címadó téma még samplerezett gitárjai ellenére is a leggunsosabb az összes közül, a szolidan indusztriális beütésű Shackler’s Revenge, a Scraped vagy az izgalmas ritmusokkal teli Riad N’ The Bedouins azonban egyértelművé teszik, hogy ez egy új, vagy méginkább egy másik fejezet.

A lemez hangzása természetesen még a mai hiperprodukciók korában is megdöbbentően jó, de ennyi idő és ennyi pénz után ez a minimum. Axl hallhatóan kényesen ügyelt arra, hogy a felsorakoztatott szekérderéknyi gitáros óriási szólókat eregessen gyakorlatilag minden dalban. Ez nyilván presztízskérdés lehetett, nehogy bárki is Slasht hiányolja, és okkal feltételezhető, hogy a főnök abba is alaposan belebeszélt, milyenek legyenek ezek a szólók, itt-ott ugyanis még konkrét Use Your Illusion-korabeli dallamfoszlányok is visszaköszönnek. Mindenesetre az erőfeszítéseket siker koronázta, Buckethead, Robin Finck, Paul Tobias, Ron Thal és Richard Fortus egyaránt kiváló munkát végeztek (Slash ettől még persze Slash marad). A dalokon egyébként hallatszik, hogy nem egy időben születtek, hanem hosszú évekig molyoltak rajtuk, vagyis spontaneitást itt aztán senki se várjon. Ami az énekhangot illeti, az persze a helyén van, de erről már a két évvel ezelőtti budapesti koncerten is meggyőződhettünk, sőt, Axl néhol egyenesen jobban, erőteljesebben és színesebben hozza magát, mint valaha.

Oly hosszú várakozás után tehát végre hozzáférhető a Chinese Democracy. Mivel úgyis mindenki meg fogja hallgatni – még az is, aki közben hangosan veri a mellét, hogy ő aztán nem –, még az átlagosnál is értelmetlenebb róla nagy kinyilatkoztatásokat tenni, de az egészen biztos, hogy a zene minőségébe nem nagyon lehet belekötni. De muszáj minél többször hangsúlyozni: attól függetlenül, hogy mit nyomtattak rá, ez nem a Guns N’ Roses, hanem egy Axl Rose szólóalbum, 72 percnyi változatos, sokrétű és izgalmas utazás az énekes komplikált lelkivilágába.

Vagyis kéretik hozzá így állni.