Az idei Kortárs Drámafesztivál nyitóelőadása a Természetes Vészek Kollektíva Halál-toursa volt. Árvai György, és csapata kezében Botond buzogánya, s kíméletlenül az ember lelkének megszokottan-rozsdás, kényelmességtől átitatódott lakatjait zúzza szét.

Közömbösségnek nincs helye, jól bevált menekülési koncepciók, végetek van! Érzés-szikék, vágjatok, agyfúrók, fúrjatok, a három és félórás vérátömlesztés garantált. S az is, hogy nem leszel ugyanaz az ember a végén! Ha van farkas-szemed, nézz szembe a halállal! A trilógia hat év alatt elkészült darabjai most egy este, szrí-in-van!

A „vég kooperációja” alcím színházi körutazást ígér. Az előadás-sorozat három epizódból áll: a 62 napot 2002-ben, az Angyaltárt 2004-ben, a Pre-Actiót pedig 2006-ban mutatta be az együttes.

A Trafó előterében korlátozott a nézők száma. Korlátoltak vagyunk. No, nem a szó pejoratív szempontjából, hanem a busz létszám miatt. Mert ha kibírjuk az „első felvonást” a 62 napot, utána ízekre szedett gondolat-test maradványainkat tovább viszik a Mu színházba, hogy ott végleg megsemmisüljünk. Prekoncepciók, jól felépített pszeudo-rendszerek, igazság-valóság virtualizált kérdéseinek szétszedése és újra felépítése.

Már várnak a Trafó színpad-terében. Fekete lyuk, négyszögletes kiszögellése egyéni univerzumainknak. 79 társammal a vízen kell járnom (a balett padlót felöntötték vízzel), nem is tudtam eddig, hogy milyen könnyű a hullámok tetején sétálni. Víztükör. Ilyenkor nem csak magamat kell meglátnom fejjel lefelé, de másokat is akiket szintén felforgatott a saját világuk, és most együtt vagyunk meghívva a nagy találkozásra. Fejünk felett installációk Damoklesz kardja, az égből vetített képek, film, s az éterből időnként megszólaló gyönyörű ízes, ma már alig hallható magyar tájszólású hang (Derzsi János) gondoskodnak lelkem lecsupaszításáról. A lábam alá kell néznem, ami fent volt eddig, most lent van, a reflektorok, tájképek, a pergő film, mind úgy tűnik, mintha több száz méter földalatti ismeretlen táj hívna odalent. Sehol egy élő lélek-színész, mégis vérbeli színház ez, berántottak bennünket önmagunkba, egymás színpadára kell lépnünk.

Megszokhattuk Árvai Györgytől, hogy összművészeti utazásra hív, önmagát képzőművésznek vallva, mindig ott van mégis a színházi szikéje „hadd nézzem, mi van ott belül” fájdalmasan-gyógyító terápiát alkalmazva. Árvai György egy japán fiatalember önkéntes halálútjának naplódokumentumait használja, melyet részben ő is írt. A '90-es években egy önmagát halálra ítélő ember felment a hegyekbe, műanyag fóliából s ágakból készített menedéke alatt várta a halált. Ez a szépnek s magasztosnak tűnő, de annál inkább fájdalmas és szenvedésekkel teli száműzetése 62 napig tartott. Hangnaplót hagyott hátra, magnóra mondott emóciók, látomások sorozatát. Kiszáradt testére hónapokkal később találtak rá. Lépéseim toccsannak, felfodrozzák a vizet, egy másik társam lábbelijén nyugszik meg. Együtt nézünk a mélybe. Végigszemléljük a haláltusát, a vívódását Istennel, élet a halál mellbedöngető kérdéseit. Utazunk bele ebbe az egészbe, mi 80-an. Én is transzformálódom, olló, magnószalag, szemüveg, gyógyszeres fiolák, kés leszek és a saját hangomat hallom. Nem veszem észre, már rég végem van, kiszédülök az előtérbe, s valahogyan az „Angyaltár” buszon találom magam. Ez a második felvonás. Kis papírzacskót kapunk, - welcome - benne vizes palack, kis keksz. Eszter, az idegenvezető fiatal hölgy történeteket mond, újszülöttjeiket magukra hagyó anyákról, az "otthagyás" lelki, szellemi, szociális ok-tüskéi akadnak belém, s tépnek ki emóció csomókat belőlem.


A kommentárban elhangzanak morbid poénok Nemzeti Színházunkról, melyet kinézete miatt mauzóleumnak is lehetne használni, a Lágymányosi híd melletti lakatlan terület óvóhely múltjáról, ami rászakadt az emberekre, az Info-parkról, ami egykoron török erdő volt s helyszíne a felakasztott gyermekes anyák megfagyott testeinek. Ringispil gondolatok forognak, ezek igazak vagy sem, de ez a cél, s a játék része. Most nem is fontos. Most én forgok a centrifugában. Szembesülnöm kell a genius loci-kkal, a helyek szellemével, a téglák, utcák néma történeteivel - miért ez a sok vér és borzalom. Kicsit felfordult lélek-gyomorral telített s gondolatoktól gyötört testemet a Mu színház próbatermében utolsó vacsorára invitálják. Persze gyertek, zabáljunk, ha még fér beléd ezután valami, Árvaiék művészi-vénás injekciója, már a zsigereim mélyén van. Szét kell választanom a testemet a lelkemtől s a szellememtől. Pohár bor, gyümölcsöstál, mogyoró, sós ropi kajálása közben, installációk vesznek körül. Üvegkalitkákba zárt gyermek viasztestek. Miközben csámcsogunk, ők szép lassan elolvadnak. Nesze, ez a desszert.

A tiszavirág-életű szünetekben gondolkoznom kell, mi ez az egész, ahol installációk, lélegző tárgyak vesznek körül, fények, hangok, - kiállítás, performansz? Mi ez, hogy a néző-társaimmal mégis mi vagyunk a szereplők? Betámolygok a sötét térbe, csak a monitorok a fáklyáim az utazásom alatt, a földön arcképeken taposunk, talajba göngyöljük őket, - kellemetlen, mi? - s muszáj rájuk lépnem nem tudom kikerülni már a sorsukat. Középen fekete emelvény, monitorok, eredeti dokumentumok az öngyilkos merényletekről, vallomásokról, búcsúlevelekről. Egy dobozban végignézhetem egy megterített asztal modern finomságainak végig zabálását (ezt tettük odakint is) majd visszaürítését, s utána egy mezítelen ember szőr leborotválásának rítusát, s közben politikusok véleményét a terrorizmusról, egyre gyorsuló snitteken reklámok hadát. Érzem, már én vagyok az étel. Persze a lemeztelenítés aktusa, a pre-actio része, a felajánlás olybá tűnik nekem, mint valaki, aki vissza akarna térni anyja hasába, hogy ne, vagy legalább is újból megszülethessen máshol, másként.

Tiszta asszociáció számomra a próbatermi olvadó viaszbabákra, a gyermeki mezítelenség ártatlansága. Itt már végképp nincs menekülés nekem, helyet keresek egy sarokban, s mivel nem lehet leülni sehova, ráhelyezkedem a földön heverő terrorizmus áldozatainak fényképeire. Kérdések cikáznak megint a fejemben, én is egyszer az lehetek? Van-e biztonságosnak tűnő metrójárat? Ahogy forr az agyam, egy embertársam kiválik a tömegünkből, élő, hús figuraként levetkőzik, majd hátizsákot véve a fekete oltárra lép. Az áldozati felajánlás archetípusában egy vergődő ember-állat haláltusáinak feszülő-ernyedő danse-macabre-ja. Bár a kissé hosszúra sikeredett „vergődés-tánc” (aki egy kiváló tehetségű előadó Gergye Krisztián) után a jin-jang fekete fehér költészetét ölti magára öltöny formában, az ünnepélyes halálra adás utolsó gesztusát, azután jön a TNT felragasztása, majd a nagy Bumm.


Árvai és csapata nem analizál, s nem magyaráz - feltár. Mint a mai világ jelenség-fosszíliáit dugja az orrunk alá, nézd meg közelről, lehet elutasítani és vele menni, belefolyni, de egyet nem lehet - közömbösnek maradni. Árvai képzőművész-színháza az abszolút felkészülést igényli, valami egészet követel, hogy azután a néző, mint egy más dimenziójú fosszília összetörjön és a pillanatok találkozásain át, a színház légterében újból összerakhassa magát. Szembesülés önmagunk alkotta bábel-gondolat tornyokkal, a „kit-érdekel-ez” hétköznapi kézlegyintésével. A Természetes Vészek Kollektíva a ne legyél ugyanaz, a nem menj el mellette vészharang kongatója. A bimm és a bamm polarizáltságok közötti lét, a mi kis tiszavirágnyi, de mégis valahogyan szép életünk felfedezése. Korog a gyomrom, zúg a fejem, tüskés gondolatok állnak ki a hajam alól, igyekszem elérni az utolsó villamost. Ízekre vagyok szedve, fel kell jönnöm saját felszínemre, ráeszmélek bomba jó, hogy hazafelé a Combinón nem kell az ülésem alá néznem, vagy mégis? Nem, én az életre szavazok, az otthon most épp szunnyadó gyerekeimre, a forró kávéra, a napfelkeltére, a Göncöl-szekérre és a táguló univerzumra.