A szlovén Via Negativa formációja a hét főbűn közül kettőt hozott el Budapestre: a kevélységet és a bujaságot. Mindkét előadás nagymértékben épített a nézők aktivitására és nemcsak a meztelenül cigánykerekező vagy élesben onanizáló színészekkel igyekezett ledönteni a test és a szerep, valamint a színpad és a nézőtér közötti határokat.
Ezután pedig kezdetét veszi egyfajta harc a nézői türelemmel a nézői kegyért, méghozzá fordítva: minél kevéssé számíthat ugyanis a nagyérdemű valamiféle „elvárásoknak megfelelő” produkcióra, annál kevéssé akarja elhagyni a nézőteret. A színpadon szereplők pedig egy-egy jelenettel demonstrálják, hogy eszközeik száma véges: kétségbeesetten ordítanak a mikrofonba a szöveget követelve, miközben egy ötperces, „szövegelős” magánszámot kerekítenek a fellépésből, vagy szaros-barnára kenve, kék tüllben idéznek színháztörténetileg fontos szerzőktől eredeti nyelven, továbbá némán, felöltözve-levetkőzve kínálják magukat fel a recepció tárgyaiként.
A szöveg és a látvány is marasztalják a nézőt, de leginkább annak egy egységes értelmezés, cselekmény, vagy belehelyezkedés, katarzis utáni vágya. Ez a szó el is hangzik egy kérdezz-felelek tanóra formájában, ami a kérdező színész vezető, frontális pozícióját villantja fel az olykor-olykor válaszoló, reagáló, passzív és félénk nézővel szemben. Aztán fordul a kocka, hiszen a színész nem létezhet nézője, a néző szeretete, illetve aktivitása nélkül.
Erre mutat rá az a hosszúra nyúló szegmens, amikor az egész társulat lelkes, nagyon sokféle karakterű kutyát alakítva egy labdával kéri a nézőtéren ülőket, hogy játsszanak velük. A folyton kuncogó közönség csak sok idő elteltével jön rá, hogy a hatalom igazából az ő kezébe került, hogy nem feltétlenül kell kegyeibe foglalni a lent csaholó, nyüszítő „ebeket” és engedni azok nyomásának, simogatni azok hiúságát: nem kötelező visszadobni a labdát, sőt. Lehet egymással játszani.
Aztán valahogy ennek is véget vetnek odalentről a színpadon lévők, újra távozásra szólítva fel mindenkit, még mielőtt teljesen iránytalannak tűnne az akció. Jöhet a virág, aminek átadása után is elkezdődik egy hosszú, álszerény, egyre parttalanabb és látványosan reflektált köszönőbeszéd. Nemcsak a virágot, a színpadot, a jó hangulatot köszönik meg nekünk, hanem hogy „olyan jól kiszámíthatóak” vagyunk.
Az elszállingózó és tanakodó vendégek láttán egyre többször hangzik el az „out” parancs. Tényleg vége van, mondják a színpadon állók, tényleg nem jön már semmi, mondják, már tényleg vágni kéne, miről van itt szó.
A legkitartóbbak persze nehezen hiszik el, hogy vége; nem akarnak engedelmesen önmaguk véget vetni a hatásmechanimus-leckének, ami több estés anyagra épül. A Via Negativa végső soron mégis győzedelmeskedik, ők hagyják el utoljára a színt, sok gratuláció és mosoly után. Mi lett volna, ha az egész nézőtér mögöttük sorakozik fel a színpad nyitott terében?
A Would would not még ennél is jobban próbára teszi a néző provokálhatóságát és interaktivitását: élőzenés, pezsgős, koktélcseresznyés állófogadásra invitálja a belépőt, hogy már itt feltegyék neki a kérdést „- Megmutathatom neked?” Popsiról vagy fütyiről van szó, a színpadon zajló események fontos „szereplőiről”, „kellékeiről”. Az egyik művésznő színpadi jelenléte sztriptízzel indul, majd fokozatosan a nézőktől kölcsönkért ruhákba öltözéssel teljesedik ki; egy társa fél órán át igyekszik csomót kötni a cseresznyeszárra, mely fallikus szimbólumot egy szerencsés kiválasztott tart neki. Egy harmadik színésznő csengőket oszt néhány „neki tetsző” férfinak, és egy rögtönzött koncert után kínálja fel magát, főként meztelen alsótestét – a bátor jelentkezővel való távozása után sem tudjuk meg, mire.
Ettől függetlenül kevés az imitáció a színpadon, a test, de leginkább a lélek próbára tétele a szemünk előtt zajlik, egészen a legintimebb cselekvésekig, mint a színpadon „élesben” tabunak számító magánügyek, példának okáért az önkielégítés. Háromból kettőnek sikerül is eljutni a csúcsra, nem rossz arány, gondolhatnánk. A mutatványok spektakulum jellegét egy monológ és egy az egész nézőtéren körbefuttatott cetli szövege igyekszik tompítani, azzal az eszmefuttatással, hogy nem másnak, mint a színész teste és a szerep közti szakadék áthágásának vagyunk szemtanúi. Annak a jelen esetben inkább hidegen intelligensnek és elszántnak tűnő küzdelemnek, hogy mennyire nehéz Marko Mandiæ-nak, hitelesen önazonosnak lenni a színpadon.
Persze ennek már semmi köze sincs a bujasághoz, mint ahogy az egymás után felfűzött különszámoknak sem. Ezek az Outnál még erőteljesebben egyfajta várakozással, kíváncsisággal töltik el a nézőt, aki ettől függetlenül érzékelhet valamiféle unalmat az iránytalanság, a feszültség, a tempó hiányából adódóan.
A dramaturgia, az ív egészének mutatványsorrá való szétesése talán kevéssé írható a tolmácsolás rovására (Bartsch Kata és Keszég László távolságtartóan ironikus hangján és jelenlétével, de némely bicsaklásokkal), mint inkább arra a felemás gyakorlatra, hogy a nézőn múlik az előadás sikerének nagy része.
Nem tudni, mi a helyes arány: míg fütyibe szöget kalapálni volt jelentkező, addig a bábjátékos jelenethez, ahol a színésznőnek két eszközre, jelen esetben péniszre lett volna szüksége, már nem találtak vállalkozót. Ugyanúgy, ahogy a mezítelen, hófehér fenekű színésznővel is csak bizonytalanul játszottak a „szerencsés” férfiak seggbe-pacsit, amivel véget is ér az előadás, a legkevésbé címre utaló megállapítással: „Minden igazi dugás fáj egy kicsit.”
A nézőnek ez a mondat sem fáj – csak érdekes. Sokáig beszélünk majd róla annak, aki nem volt ott, hogy „Te, te miről maradtál le...”.
Via Negativa: Would Would Not, 2008.11.23., MERLiN
A Via Negativa 2002-ben alakult Ljubljanában, Bojan Jablanovec vezetésével, s merész előadásaival hamar ismertté vált szinte egész Európában. A társulat előadásai a színház és a performansz házasításából épülnek fel; alapállásuk, hogy a színházi előadás a néző és az előadó közötti dinamikus párbeszéd, ahol lehetőség nyílik reakciók és ellenreakciók, nézőpontok, elvárások, értékítéletek, következtetések ütköztetésére. Vagyis előadó és néző viszonyában nem az esztétikumot, hanem a kommunikáció lehetőségét tartják elsődlegesnek. A társulat neve is elsősorban ennek a kapcsolatnak a megragadására utal, és csak másodsorban annak teológiai jelentésére, vagy a Jerzy Grotowski által bevezetett terminusra.
További info: www.dramafestival.hu, www.vntheatre.com