Egész pontosan Maja Delak szlovén táncos- koreográfusnő hat társát invitálta az előadásba. Az Expensive Darlings 2007-ben a ljubljanai City of Women (Nők városa) fesztivál felkérésére készült. Hét ember, hét táncos, hét nő, hét életút. A mellékelt brossurából kiderül, mind magasan képzett (nem csak) táncosok, előadóművészek. Akad közöttük tolmács – eltéveszthetetlen az úttörő egyenruhához hasonló jelmezében. Van, aki balettos múlttal, van, aki színházi stúdiumokkal rendelkezik, de az biztos, hogy mind a kortárs tánchoz való ragaszkodással érkeztek miközénk. 

Az előadás indulása valóban kortárs, mondhatni trendi, hiszen látjuk, ahogy a táncosnők a színpadi térben elhelyezik későbbi kellékeiket, jelmezeiket. Csupasz a tér, nincsenek takarások, titkok. Valljuk be, manapság tényleg sok ilyet látunk. Sokszor, sok helyen engedik a nézőt „bepillantani” az előadások előtti utolsó pillanatokba, a próbafolyamatokba, a kulisszatitkokba. Az öncélú metaszínházi nyelv már fárasztó, de itt finoman helyzetbe hoz. Megérkeznek, berendezkednek, hangolódnak – akárcsak én. Lassan a gondolataimon kívül rekednek a hétköznapok és a színház lesz a figyelmem központja. Ideje bemelegíteni, hisz ők is ezt teszik! 

Kérdések merülnek föl bennem. Mit akar ez a hat táncosnő (a tolmács még nincs jelen) szemben velem, milyen útra hívnak? Most még egyenruhában: fekete nadrág, fehér atlétapóló – hová fognak alakulni? Megismerem egyenként őket, látom kibontakozásukat? Bár még válaszaim nincsenek, hamar szavak tolulnak elő szótáramból: nőiség, színház, test, szégyen, küzdés, kapcsolatok, lehetőség – és igen, a performansz során vissza-visszakanyarodom hozzájuk. Érezhető, hogy e férfiaktól átörökölt kezdeti egyenöltözet sokáig nem maradhat, mégis ki gondolta, hogy a darab elején a levétel mozzanata lesz az első? Bizonytalan vagyok – egy szégyenlős női test nem ad lehetőséget, hogy örüljek neki. 

Az előadás során ez a mozzanat még többször visszaköszön - az előadók a színen le- át- és visszaöltöznek. Vannak könnyen felismerhető színházi jelmezek, a menyasszonyi ruha (esetleg báli), az angyal, a matador, szerepük mégis sokszor zavarba ejtő. Zavarban vagyok, mert úgy érzem, abban sem lehetek biztos, a csupasz testek vajon nem jelmezként funkcionálnak-e. Test. Hét női test – csak ennyi? Rá kell, hogy ébredjek, ezek a testek, legyenek bármilyen öltözetben, egyet akarnak: megmutatni azt, aki hordozza őket. Van, hogy épp a szégyenlős pőreség hívja fel a figyelmet arra, itt van, aki szégyenkezik! Sőt aztán ezt ki is mondják a szereplők: lehet szégyenkezni származás miatt (szerb a szlovének között), a nővé születés miatt, a test miatt, a tehetetlenség miatt. Szégyellem magam, tehát több vagyok önmagam testi létezésénél. 

Miközben újra és újra körbejárom kezdeti kérdéseimet, válaszokat keresve, fel-fellélegzem egy-egy humorosabb mementónál. Sokáig nem tehetem, mert nem adnak okot önfeledt nevetésre, sokkal inkább cinikusak és önironikusak. Legerősebben talán a darab verbális megnyilatkozásaiban rejlenek. Konkrétak, nagyon konkrétak. Csak úgy fejből idézem: „Számomra egy ideális előadás úgy zajlik, hogy kiválogatnak tizenkét másik táncossal. … A próbák hat hónapig tartanak, majd tíz egymást követő előadás mind teltházzal. Évi 50-60 fellépés, Japán turné. Egy táncos sohasem túlfizetett. Havi 3000 Euró és akkor nem kell más munkát végeznem. Évente elég, ha két performanszban szerepelhetek. …” Talán a leglaikusabb kortárs színházat figyelőnek is rögtön föltűnik, hogy mindez lehetetlenség. Főleg Szlovéniában (és nálunk). De legalább vannak, akik megfogalmazzák, beszélnek róla, ha nincs máshol, hát egy darab során. Ez a darab egyben tisztelgés minden kolléga előtt, aki mégis ennek ellenére kitart és alkot. 

Olvasva az előadást rendező és a koncepciót megalkotó Maja Delakkal a riportot fontos dolog tűnik még a szemembe: szándéka nem csak az volt, hogy a nők helyzetéről (főleg a kortárs előadóművészet világában) és a kortárs tánchoz való viszonyulásokról mutasson fel képeket, hanem végső soron e két sorsszerűség átfedéséről akar beszélni. A kortárs tánc helyzete olyan a művészetek között, mint a nőké az erőteljesen patriarchális társadalomban (higgyük el, a szlovén ilyen). A „gyengébbik nem” elfogadása a művészi vagy még inkább a művészetet támogató politikai körökben legalább „olyan magas fokot elér”, mint a kortárs előadóművészeteké a színházi világban. No, ki is ez az angyalszárnyaitól torz balerinaként menekülni próbáló női test? 

Bevallom nézőként az egyórás előadás után sem múlt el a bizonytalanságom. Igen, elértek hozzám a kérdések, meghallottam a vészkiáltásokat, egyetértettem, átláttam, melléálltam, és mégis nagyon idegenül éreztem magam. Az egyik szereplő így fogalmazott valahogy – „szeretnék én is részese lenni a művészet nyújtotta szakralitásnak”. Nem vagyok benne biztos, hogy bármilyen kortárs eszközökkel megfogalmazott politikai (főleg persze művészetpolitikai) kritika, szociológiai tanulmány vagy színházfilozófia a nézőt be tudná vonni a szakralitás terébe. Kedves mecénások! Támogassátok az elnyomott női kortárs táncosokat, hogy testük és lelkük újra szabad legyen az alkotásra!