Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor nézzük a tévét, és szinte halljuk, amint szörnyethalnak az agysejtjeink. És azt is megtapasztaltuk már, hogy milyen az, amikor egy igen fontos és intellektuális témába szaladunk bele, de az mégsem képes minket lekötni öt percnél tovább. Kevés olyan műsort látunk, ami jól lavírozik az értékközvetítés és a szórakoztatás mezsgyéi között. Lévai Balázs műsorai viszont mindig erre a határvidékre kalauzolják a nézőt. A Magyar Televízió műsorvezetője interjúnkban beszél az elit művészetről, a bugyivillantós bulvárról, és kifejti, hogy szerinte a kultúrának is van egy „nézőbarát”, „szexi” oldala.

Olvastam, hogy nyolc év tanítás után egy egyetemi csoporttársad révén, véletlen kezdtél tévézni. Mikor volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy ez lesz a szakmád, ezután már csak ezt akarod csinálni?

Valóban nem volt gyerekkori vágyam a televíziózás, még az egyetemről sem úgy jöttem ki, hogy tudtam, hogy mit akarok csinálni. A tanítással töltött nyolc év is arról szólt egy kicsit, hogy megtaláljam magam. Hogy mikor döntöttem a tévézés mellett? A válasz egyszerű, és ezt most mindenfajta teatralitás nélkül mondom: a legelső forgatási nap után. Úgy gondoltam, hogy ez nekem tetszik, alkatomnak, habitusomnak nagyon megfelel ez a munka. Én nem egy alacsony fordulatszámon pörögő ember vagyok, nehezen bírom a monotóniát, ezért a munka sokszínűsége, ritmusa, változatossága passzolt hozzám. Abban pedig nagy szerencsém volt a pályán, hogy eddig mindig olyan műsorokat csinálhattam, amikben hittem és amiket szerettem.

A műsorötleteidet a televíziózás terén tapasztalt hiányérzetek adták, vagy voltak ötleteid és ezeket megpróbáltad átszuszakolni a tévé rendszerén?

Hogy melyik műsort tudod eladni, az nagymértékben az időzítéstől függ, hogy mi van benne a levegőben, mi az, ami éppen hiányzik. Ilyen szempontból nagyon szerencsés pillanatban kezdtem el házalni a Bestseller ötletével 2003 tavaszán, mert nem sokkal előtte kapta meg a Nobel-díjat Kertész Imre. Ekkor feltámadt az érdeklődés a világirodalom iránt is, mondván rendben, most már van Nobel-díjas írónk, de mi mit tudunk a külföld irodalmáról. Nagy szerencsém volt, hogy akkor éppen Görgey Gábor volt a kulturális miniszter, aki ugye ’civilben’ író. És valószínűleg a Dob+basszust is jókor kezdtem el 2005 őszén, mert akkor ez a popkultúra – magas kultúra kérdés nagyon benne volt a levegőben. A Nagy Könyvet nem én találtam ki, Békés Pali hozta haza Angliából, de az is jókor jött. Azzal az erős közönségigénnyel találkozott, hogy végre értékes dolgokról is legyen szó főműsoridőben, és a műsor játékos formája miatt még szórakoztató is volt. Egy dolgot nem szabad hinni: hogy amit csinálsz, az időtlen és mindig működni fog. Folyamatosan figyelni kell a tévénézői szokásokat, a változó világot is. És persze a kereskedelmi tévéket is. Még azt is, ami egyáltalán nem tetszik neked, mert tudnod kell, mik a trendek. Ez persze nem azt jelenti, hogy neked is le kell menni a gatyaletolós-bugyivillantós szintre, de meg kell nézni, milyen képi világot teremtenek, milyen eszközöket használnak, hogy amikor viszont minket néz ugyanaz a néző, ne azt érezze, hogy valami archaikus dolgot lát.

Mennyire nehéz megtalálni azt az arányt, amitől már nem unalmas, de még nem színvonaltalan egy műsor. Lehet csinálni olyan közszolgálati műsort, ami elé szívesen ül le az átlagos tévénéző, és olyan bulvár műsort, ami minőséget képvisel?

Amit kérdezel, az egészen pontosan az én televíziós munkám központi problémája. Kérdés, hogy léteznek-e határok, és hol vannak ezek, meddig lehet elmenni bizonyos nézettség, popularitás elérése érdekében, vagy hol kell kompromisszumokat kötni a minőség érdekében. Én nem olyan műsorokat szeretnék csinálni, amelyek egy olyan szűk elit réteget céloznak meg, amelynek tagjai csak a legelvontabb irodalmi folyóiratokat olvassák, s akik egyébként nem is néznek tévét és bezárkóznak az elefántcsonttoronyba. Abban hiszek, hogy ezt a szerkezetet, amit tévének hívunk, talán arra is lehet használni, hogy becsaljunk embereket a kultúra világába. Nem szeretném a kultúrát elvont, belterjes, nehezen befogadható entitásnak ábrázolni. Talán még csalni is képes lennék, hogy vonzóbbnak, könnyedebbnek állítsam be, mint amilyen valójában. Hátha így a nézők ráharapnak a horogra és egyszer csak ott találják magukat egy koncerten, egy felolvasóesten vagy egy színházi előadáson. S hátha rákapnak az ízére. Hogy egy nagyon trendi szóval fejezzem ki magam: szerintem a kultúrának a „szexi” oldalát kell megmutatni. Tudom, ez olyan Cosmopolitan magazinosnak tűnik, de vállalom. Szerintem például vicces, ha megpróbálsz olyan formákat használni, amiket a kereskedelmi tévék használnak. Simán el tudok képzelni egy reality show-t, ami nem a dzsungelben játszódik és nem celebekkel, hanem általunk értékesnek ítélt emberek harcolnának játékosan valamilyen értelmes célért. Tehát használjuk azt a formanyelvet és műsorfelépítést, amit a reality használ. Mondjuk írókat összezárnánk egy lakásban és azt mondanánk, hogy novellát kell írni közösen, hajrá.


Hallottam már tőled hasonló ötletet, akkor egy Defókusz című műsorról fantáziáltál…

Igen, a Defókusz is egy régi, dédelgetett vágyam. A gondolat onnan indult el, hogy tele vagyunk lényegtelen emberekről szóló lényegtelen információkkal. Ha akarjuk, ha nem, beléjük botlunk. Az esetek többségében nem is tudjuk, hogy kiről van szó, de azt tudjuk róla, hogy nagyon gondolkozik ajkai feltöltésén. Ezt ki lehetne figurázni: miért ne szólhatna bulvárhír arról, hogy Závada Pál tegnap húsleves alapanyagokat vásárolt a Fény utcai piacon? „Sztárhíradó” lenne ez is, de csak olyan emberek szerepelnének benne, akik valóban már letettek valamit az asztalra, viszont a bulvár számára ijesztően komolyak.

Szerinted mi a jó taktika a közszolgálati tévé részéről, ha próbál utána menni a kereskedelmi tévés stílusnak, próbál hasonló műsorkínálattal előállni, vagy, ha felvállalja, hogy a közszolgálat egy a kereskedelmitől eltérő dolog, és a maga stílusát igyekszik kialakítani?

Nem vagyok televízió-vezető és nem is akarok az lenni, ez pedig már globális koncepció kérdése. Az világos, hogy a kereskedelmi tévék a pénz érdekében szerveződnek és működnek, a közszolgálati tévénél viszont nem a profitnak kellene diktálnia. Műsorkészítőként úgy vélem, hogy a köztévé lehetne bátrabban trendellenesebb, kísérletezőbb vagy útkereső, de akár trendteremtő is.

A kísérletezés, a bátorság hiányának van köze ahhoz is, hogy eltűntél a Társulatból? Ez a műsor ugye, úgy indult, hogy te is benne vagy, mint kreatív producer és zsűritag. Miért szálltál ki belőle?

Gondoltam, hogy nem úszom meg ezt a kérdést! A Társulat egy fájó pont az életemben, nagyon sok munkát tettem bele és őszintén hittem benne. Aztán a folyamatos konfliktusok miatt (ezek a konfliktusaim egyetlen emberrel voltak, s ő sem zsűritag volt) olyan helyzetbe kerültem a stábon belül, ami már tarthatatlan volt. Azt éreztem, hogy én is belehalok, meg a műsor is belehal. Azt gondoltam, hogy ha én elmegyek, akkor én túlélem, és valószínűleg a műsor is. Aztán az tényleg becsülettel végig is ment. De nagyon megviselt a dolog, egyrészt mert jelentős részben az én gyerekem volt, másrészt mert nem vagyok egy félbehagyós típus. Ennél többet erről nem szeretnék mondani.

Értem, csak azt áruld el még, hogy nézted-e később a műsort?

Nem. Kicsit belenéztem, láttam, hogy mi az, amit másképp csinálnak, s aztán úgy döntöttem, hogy nem nézem, mert ez mazochizmus. De a szakmai hiúságom azért elmondatja velem, hogy az első két adásnak a nézettségét, amelyeknek még én voltam a producere, a hátralévő időben már nem sikerült elérni. Ezt is csak azért említem, mert olvastam valahol, hogy én túl művészi, vagy elit irányba akartam volna elvinni ezt a műsort. Nos, ha ez igaz, akkor ez a művészi, elit irány kivételesen találkozott a nézői igényekkel.

Az ötleteiddel csak a közszolgálati tévénél szoktál házalni? Kereskedelmi tévéknél nem is próbálkoztál?

Az a baj, hogy amit én tudok, ami engem érdekel, az nem érdekli a kereskedelmi tévéket. Egyetlenegy alkalommal keresett meg egy produceri állással egy nagy kereskedelmi csatorna. Nem mondom meg, hogy melyik műsorról volt szó, de egy nagyon komoly ajánlat volt. Fontos pillanata volt az életemnek a döntés, hogy bele megyek-e ebbe, és azt csinálom, amit ők akarnak, miközben használják a szaktudásomat. De rájöttem, hogy be kellene állnom egy iparszerű termelésbe, és szakítanom kellett volna mindennel, amit addig csináltam, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a bizonytalan szabadúszás. Itt legalább a magam ura vagyok, s csak azt vállalom el, amiben hiszek. Összességében nem gondolom, hogy a kereskedelmi tévékkel sok közünk lenne egymáshoz, de James Bond után szabadon: soha se mondd, hogy soha.

Le tudod mérni, hogy elérsz-e valamilyen hatást a műsoraiddal? Milyen visszajelzésekkel találkozol?

Nyilván az ember a saját környezetéből kap visszajelzéseket, ami természetesen rettenetesen csalóka, mert mindenki elfogult. Ezen kívül vannak a téged megszólító emberek, de nyilván ritka, hogy valaki azért szólít meg, hogy elmondja, milyen elképesztően béna voltál. És vannak ugye a kritikák, amiket az ember elolvas. Azon nem szabad elszállni, ha nagyon megdicsérnek, és azt se kell felvenni, ha nagyon lehúznak. Optimális esetben tudnod kell, hogy jót, rosszat vagy közepeset csináltál éppen. Nagyon kevésszer éreztem azt egy-egy műsorról, hogy ez most tényleg igazán jól sikerült, de amikkel kapcsolatban ezt éreztem, azok majdnem mindig nyertek valamilyen szakmai díjat. Ilyen volt például a Dob+Basszus Cseh Tamásról és Máté Péterről szóló része, vagy a mulatós zene vajdasági gyökereit felkutató epizód ebben a sorozatban, vagy a Bestseller Esterházy Péterről szóló része. Ezeket imádtam csinálni. De amúgy nem vagyok elájulva magamtól, sőt, inkább dühöngeni szoktam a montírozóban: „itt miért ezt kérdeztem, tök egyértelmű, hogy nem ezt kellett volna!” Persze addig jó, amíg ezeket a hibákat észreveszem. A visszajelzések terén amúgy rendesen el vagyok kényeztetve, irreálisan sok pozitív kritikát kaptam pályafutásom során. S arra büszke vagyok, hogy azon kevesek egyike vagyok, akit ugyanazért a műsorért a Heti Válasz és a Népszabadság is megdicsért már. Magyarán, még ebben a hülye, árokásós országban is sikerül néha olyasvalamit felmutatni, amit elfogadnak objektív, közszolgálati teljesítménynek.

Most min dolgozol?

Sok év után először a Magyar Televízió anyagi okokból most ősszel nem rendelt meg tőlem műsort, így kihasználtam az időt, s majd két hónapot Amerikában töltöttem. Elsősorban készülő doktori munkámhoz gyűjtöttem anyagot. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen írom a doktorimat arról, hogy a kultúra hogyan tud reprezentálódni napjainkban a televízióban. Milyen formák, milyen trendek vannak itthon, külföldön, és ez az egész merre mutat. Ez alatt a két hónap alatt sok szakmai tapasztalatot szereztem, voltam külső forgatáson és stúdiófelvételeken az NBC-nél, számos műsort nézhettem a vezérlőből vagy a stúdiótérben a Fox Newsnál. Ez utóbbinál az elnökválasztás éjszakáján is bent voltam, ami óriási élmény volt, hiszen valóban történelmi pillanatok részese lehettem.

Adott ez az út ötleteket esetleg egy új műsorhoz is? Milyen Lévai műsort láthatunk legközelebb a tévében?

Ez még bizonytalan, én ugyan most leadtam egy tervet a királyi televíziónak, de annak malmai lassan őrölnek. Én tudom, hogy mit szeretnék csinálni, most épp azon gondolkoznak, hogy van-e rá pénzük. (nem mintha olyan drága lennék) Ez egy kulturális témájú talk show lenne. Régóta foglalkoztat ez forma, és ez Amerikában csak megerősödött bennem, hiszen ott ez a legnépszerűbb műsortípus. Egy alapvetően kulturális profilú, de érdekes, szórakoztató, ugyanakkor értéket felmutató, orientálni tudó show-t képzeltem el, amely bizonyos elemeiben határozottan provokatív lenne. A munkacíme Kotta nélkül, s a kultúrát a lehető legtágabban értelmezné, például a sport vagy a könnyűzene is beleférne.

Új trendek, vagy szakmai titkok tekintetében Amerika a példa? Onnan lehet a legtöbbet eltanulni?

Az ott tapasztalt profizmus és alázat is nyugodt szívvel eltanulható. Azonban, amit Amerikában láttam, tapasztaltam, természetesen erős fenntartásokkal és kritikával kezelem. Az európai televíziós műsorkínálat szerintem sokkal gazdagabb és sokszínűbb. De van egy valami, amiben Amerikában maximálisan hisznek és működni látszik: ez a személyiség hitele és ereje. Aki befut, előbb-utóbb önálló műsort, talk showt kap. Ez egy izgalmas forma, amit sokféleképpen lehet megtölteni. Most határozott vágyat érzek arra, hogy kipróbáljam magam benne.