Aki a hetvenes-nyolcvanas években már elég nagy volt ahhoz, hogy tömegközlekedjen, az sosem felejti a metró mogyorózó csappantyúját, ahol nem csak a farkas veszítette el büszkeségét. Ha nem, vagy rosszul hullott a gépbe az alumíniumforint, a két lengőkar sziszegve vágta tökön az utazóközönség férfi tagjait, a nőkről már nem is beszélve.

Aki ép micsodával megúszta, boldogan ereszkedhetett a mélybe a korszak nagy vívmányán, a mozgólépcsőn, melynek gumikorlátja mindig késett, a lépcső alján pedig egy pilótafülkéből egy kontroller irányította a szerkezeteket, talán még a sebességet is szabályozni tudta.

Ebben a korban mindenhez sofőr járt, de például a vidámparki hullámvasutat a mai napig egy ember „vezeti”, és van még olyan kórház is, ahol liftesnéni kezeli az önműködőt. Hisz sose lehet tudni.

Antal Nimród barátom híres moziját is e szösszenet ihlette, bár ő a moszkvai földalattin sosem utazott, különben minden bizonnyal beleírta volna a filmbe mozgólépcső tetején lavórban szlalomozást.

Meg a vízilovat, dinnyével.