Azt mindannyian tudjuk, hogy általában jobb a könyv, mint a belőle készült film. És azt is, hogy a filmek zenéje önmagában legtöbbször csalódást okoz, tisztelet a kivételnek. De vajon milyen az, amikor a középső lépést átugorja valaki, és egy regény zenéjét jelenteti meg? Vikram Seth regénye, az An equal music a kritikusok szerint nem is olyan rossz, nem is olyan jó.

Ahogyan a Sunday Times írja: „...egy könyv a szerelemről, egy nő szerelméről, akit elhagy, majd újra rátalál, hogy megint elveszítse. Egy könyv, amely a zenéről szól és arról, hogyan rohan át egy szenvedélyes fúgaként az életen. Michael és Julia szerelméről. Egy regény, amely sokat olvasva sem kopik el, de amelyik első olvasatra félbehagyott történetnek látszik.” 

Mivel a regény magyarul nem olvasható, ezúttal a hozzá kapcsolódó cédét ajánljuk Olvasóink figyelmébe. A szerző ugyanis megjelentetett egy „zenei hátteret”, amely önmagában is műfajteremtő lett: ha úgy tetszik, az európai zene egyfajta sajátos értelmezésű, szubjektív „hangregényét” hallgathatjuk végig. A dupla cédé két és félórányi anyaga elbűvölő. Az ember manapság messze elkerüli a klasszikus zenei válogatásokat: kapható „személyes” cédégyűjtemény babáknak, macskáknak, papagájoknak és teknősbékáknak, délelőttre és délutánra, esős időre és napfényre, kávé mellé vagy bevásárláshoz, erdei sétákhoz és tengerparti partykhoz egyaránt. Jobb ezeket nem minősíteni. 

Oly korban élünk, amikor az üzleti érdekek és a „leleményesség” a klasszikus zenéből is ócska prostituáltat tud csinálni, aki bárki igénytelenségét kiszolgálja.
Az An equal music azonban valami más. Tényleg olyan, mintha a lejátszó elé ülve az ember egy másik világba kerülne, akár egy regény olvasásakor. Elég csak lehúnyni a szemet és máris elindul az európai zene regénye, fő- és mellékszereplőkkel, csenddel, ritmussal, áhítattal és meglepetésekkel. A bevezetés Bach: Partita No.3, BWV 1006. Philippe Honoré játszik hegedűn. Nagyon szépen, lágyan, és mégis határozottan. Ezután rögtön a közepébe kerülünk egy csaknem ismeretlen Beethoven-darabbal: Op. 104 Vonósötös, c-mollban, négy tételben. A szerzőt, mármint a könyv és a cédé szerzőjét még azzal is meggyanúsították, hogy ő maga találta ki a darabot. 

Mire szerényen csak annyit válaszolt: lehet, hogy tudtam volna írni egy Beethoven szintű zeneművet, de hogy Opus-számot is kitaláljak hozzá, az már meghaladja a fantáziámat. A jó humor fél siker. A sokak számára ismeretlen Beethoven-darab egyes „sorai” majdnem annyira elvarázsolják az embert, mint a VII. szimfónia második tételének egyszerre szomorú és felemelő, ünnepélyes és besorolhatatlan „tücsökzenéje”. Természetesen nem csak egy-egy tétel hangzik fel a lemezen, hanem az egész darab. 

De ha többet is elárulnék még a műből, megfosztanám az Olvasót (mint lehetséges Hallgatót) az izgalomtól, a titoktól, a gyönyörtől, a sokszor váratlan fordulatoktól. Elég annyi, hogy felbukkan még a szereplők között Mozart, Schubert (ő az egyik főszereplő), Vivaldi, Vaughan Williams, aztán a végszó ismét Baché: természetesen egy részlet a Fúga művészetéből, Rustem Hayroudinoff zongora-előadásában. Csodálatos élmény, csaknem megunhatatlan. Egy regény zenéje, amely önmagában is teljes egész.