Tél közeledtével megint felvetik fejük a régi ünnepek, különböző szentektől és mártíroktól hemzseg a kalendárium, van, kiket a Vatikán, másokat a Batu kán jutatott hírnevhez, hogy valamely véres, vagy mitőbb csodás akció okán megemlékezzünk példaértékű, és ködös pályájáról.

Hál’ Istennek december közepétől jő a megtisztulás, és az egyszerű, világnézettől és érzelmektől mentes szabadkereskedelem kerül a figyelem középpontjába, amelyet villanygyertyákkal, örökzöldekkel, felfokozott anyagcserével, és legfőképpen rettenetes méretű vásárlóerőnknek a plázák szűk fotocellás ajtajain való bepréselésével ünneplünk.

De november 21-ét, mely napot a Világ Legjobban Működő Szervezete, az ENSZ igazi ünnepnek nyilvánított, a hívők egyöntetűen, vallástól, bőrszíntől, szexuális orientációtól függetlenül, mintegy hárommilliárdan ünnepelték.


Ugyanis november 21-én volt Televíziózás Világnapja!

Na és? – hördülnek fel az ellenző elemzők –, mikor lesz az iPhone világnapja? És az érintőképernyő ünnepe? Az Xbox meg kutyatöke? És mikor lesz Hello Kitty day? – sikítják a csajok.

Mindenki megnyugtatására közöljük, hogy a Kultúrpart neve elhallgatását kérő informátora szerint mihelyst rendeződik a 150 évre visszatekintő kongói válság, rögvest összeül a Calendar Council, és elkészítik a szövetségesek számára irányadó, és egyben kötelező érvényű, a forradalmi és egyházi ünnepeket számba vevő Rebellis Jeles napok (Rebel Yell) című kiadványt.

De hogy a Televíziózás Világnapjára visszatérjek, ha nem lett volna vírusos a pda-m (amely szintén világnapot követelt), akkor bizonyára csengő-bongó pezsgőzést jelez, a tévézést ünnepelendő, ugyebár. De mivel memóriáim besültek, időhatározók és határidőzők nélkül töltöttem el néhány napot, és mire vírusfertőzéseimet, trójaiaimat, antibiotikumokkal, meg lándzsás útifűvel kikezelték, és felpörgött a cybernaptár, már sok fontos ünnep – közös képviselőnk felavatása, és az aligai partraszállás ötvenedik évfordulója - megünnepeletlen maradt.

Tehát csak most, megkésve reflektálhatok a Napra, és bár a tíz csodás év, melyet a kereskedelmi televíziózásban töltöttem arra predesztinál, hogy megosszam olvasóimmal, mit tettek, vagy nem tettek a hírességek és hírvadászok a díszletfal megett, én mégis úgy érzem, Erikről kell hogy szóljak.
Erik de Vries két méter magas volt, 86 éves, nagy szakállú láncdohányos, látszott rajta hogy Buddha, aki egyben pátriárka is.

Van ilyen.

Egy ötven körüli fiatal nővel élt Amszterdam egyik piciny, de annál előkelőbb utcájában, és én, mint alkalmi munkát végző diákember, egyszer magyar fehérboros ládákat stócoltam a konyhájában, majd dolgom végeztével a besétáltam a nappaliba busás béremért. Maga a lakás tipikus holland zug volt, öreg ház, kissé lepattant, kissé elkoszolódott bútorokkal, amiket beleptek a teli hamutartók, és a macskák, és a füst. Ezért is volt olyan lenyűgöző, hogy a szoba utcafrontján, a két ablak között, a falon ott egy Alef.

Vagy egy Csillagkapu.
Vagy féreglyuk.
Vagy egy kisértet.

A döbbenettől három macskának is a farkára léptem. Ez a keretbe foglalt, öt-hat, egymástól látszólag független mozgóképet tükröző fénylő valami, ami izzó hologramként világította be a ködben úszó, és a méltatlankodó macskáktól megtépázott szobát, leginkább a Frigyládát juttatta eszembe, persze azok után, hogy felnyitották a nácik.

1999-et írtunk, és akkoriban még újdonságnak számított, ha egy képernyőnek nem volt sörhasa, hanem egyenesre gyúrták. Az pedig teljesen felfoghatatlan volt, hogy egy tv alig legyen vastagabb, mint egy kortárs absztrakt, amit a színe miatt vettünk az Ikeában, mert ment a kanapéhoz.

Ez volt az első plazma, amit életemben láttam.

- A fiúk a Philipstől mindig elküldik a legújabb prototípust – mosolygott Erik – Mert az elsőt én találtam ki.

Mármint a tévét. Nem egy tévét, konkrétan, hanem a tévét úgy általában. Nem a műsort, a készüléket. Hogy katódsugárcső. Meg ilyenek. Tudom, erre a címre pályáznak mások is, de az tény, hogy a Philips alkalmazottjaként Erik vezette azt a team-et, aki megalkotta az első videókamerát és monitort, azaz az első zárt láncú tévét.

- Bemutattuk Budapesten is, a Gellértben, ’36-ban – mesélte - Horthy nem volt lelkes, de az embereknek tetszett. A kamera elé álltak, integettek, és nézték magukat a monitoron.

- Tulajdonképpen mi volt a találmány célja?
- Úgy képzeltük, hogy iskolákban, közintézményekben helyezzük majd el a készülékeket, és a rendszert közvetlenül az ENSZ működteti, folyamatos tájékoztatást nyújtva a tagállamoknak az aktuális politikai és gazdasági eseményekről.
- Aha. És most? Milyen érzés?
- Frankensteini. Nem erre számítottam.

Erik 2004-ben áprilisában halt meg, 91 éves korában, finom magyar boroktól és jó holland dohánytól.

De az is lehet, hogy túl sokat nézett tévét.