A fesztivál utolsó nemzetközi színházi meglepetése, a nyolcvan esztendős Bogus³aw Schaeffer napjaink legnagyobb lengyel művészeinek egyike: nagyjából 400 zenei kompozíciót, 17 könyvet és 44 színpadi művet írt, több mint tizennyolc nyelvre lefordították.

Akinek nem ismervén a mester munkásságát, vagy a darabban szereplő, a szakma által nagyra becsült lengyel színészeket a Valami multimédiás izé cím keltette fel az érdeklődését, valószínűleg meglepődött az előadáson. Sőt, esetleg csalódott is benne: audiovizuális spektakulum, érzéki élmények és harsány nevetés helyett egy klasszikusan avantgárd „valaminek” volt tanúja, aminek befogadását sajnos nem könnyítette meg a gyorsan pergő feliratozás, hiszen a bravúros színészi jelenléttől és a szereplők által folyton reflektált interaktív elemektől vonta el a néző figyelmét. 

Az előadás eleve „schaefferi” magabiztossággal állt ellen az előzetes befogadói elvárásoknak. A falra vetített Magritte portrék szájából hulló almalevelek előtt úszó felhők, a két elhúzható paraván, a pulpitus és a zongora, mögötte magával az ősz Schaefferrel más jellegű színházat képviselt, mint amire manapság a címből következtetnénk; költőibbet, tartalmasabbat, bonyolultabbat. Méltán: Schaeffer szerzeményeit annak idején maga Sosztakovics „bojkottálta”, annyira formabontóak voltak zenei elképzelései, művészethez való hozzáállása, javítás nélküli, automatikus alkotói technikája és színes hangjegy kollázsai. Schaeffer tehát kora előtt jár(t): számos művét évtizedekkel megírásuk után mutatták be, sokat pedig még sohasem. A darabban azonban zeneileg is keveset mutatott meg ebből a virtuóz zsenialitásból – gondolhatta a nagyérdemű, aki kifejezetten a művészre volt kíváncsi. 

A KDF a Lengyel Intézettel együttműködve egy kiállításmegnyitóval összekötött beszélgetésen, valamint a több dokumentumfilmes fesztiválon díjazott film, a SOLO magyar ősbemutatóján tette lehetővé, hogy a közönség közelebb is megismerkedjen a multitalentum életútjával és személyiségével, aki „élőben” is igazi nagyságot sejtető szerénységet, jámborságot és derűt képvisel. Schaeffer a zörejek, a hangszer és az emberi hang nemcsak rendeltetésszerű használatának megkövetelésével jutott el abszurd színházművek írásához, rendezéséhez, és lett az egyik leggyakrabban játszott lengyel szerző, aki nagyon szorosan dolgozik együtt válogatott színészeivel, és akinek szövegeit – a sors újabb fintora – Salzburgban, második lakhelyén adták ki eddig egyetlen-egyszer – miközben ő maga egy nyugodt pillantással, kézmozdulattal képes távol tartani magától az evilági nyüzsgést, szószátyárságot, önmegvalósítás és szerzés utáni vágyat, nem úgy, mint két színésze a hozott vendégelőadásban. 

A két, kék-fekete háttérrel harmonizáló öltözetű, cilinderes „csodabogár” bohócmutatványokhoz hasonlóan hadarva vitatkozik egymással, lökdösi egymást a pulpitus körül le-fel, és kér, kérdez olykor a nézőtől valamit. Valami „izét”, mert nem igazán derül ki, mit is. A szöveg ritmizált, ismétlésekkel, variációkkal élő zenei struktúra, mely verbalizált formában a két férfi kánonjába bekapcsolja a nézőtéren fellelt női hangot, hogy a nő színpadra kerülése után folyton el akarják távolítani onnét, véleményével, a világ elkorcsosulásáról alkotott apokaliptikus látomásaival együtt. A kiáltványszerű szövegpartitúra, az improvizáció és interaktív próbálkozások és lendület ellenére nagyon is hagyományosnak tűnhetett, és távol tartotta a nézőt a színpadi eseményektől – hogy aztán a zeneileg megragadható és értelmezhető hangsúlyos pontokon mégis heideggeri értelemben türemkedjen ki az előadás szövetéből egy-egy felnyitó erejű mondat, kép vagy hang. Általános érvénnyel a művészetről, a zenéről és a szépségről. Az átlagos ellen. 

Schaeffer olyasmit képvisel, ami már nincs, nem releváns korunkban; örök érvényű „vén” csont, melynek lerágásán már túl van a jóllakott civilizáció. Schaeffer maga mintha csak azért is újra megrágatná velünk a dolgokat: ő játszani szeret, a témákkal, a témák által a színésszel, aki játszani szeret, velünk. Ha mi is szeretnénk. Az izé-íz befogadásához ki kell nyitnunk magunkat, szemünk-fülünk, érdeklődve kell közelítenünk ehhez az emberrel, emberen való munkához – akár a kivetítő falra vetett öreg szem pillantásában találva kulcsot ehhez a színházi látásmódhoz.