A budapesti tömegközlekedés története: korrajz, dokumentum, másfél évszázad látlelete az utaztatás perspektívájából. Legát Tibor könyve, a Közlekedik a főváros nem csak szórakoztató olvasmány, de gazdag képanyagával „látványosan” meséli el, miként jutottunk el a lovaskocsitól és a dunai gőzhajótól a metróig vagy a Combinóig. A könyv megjelenése kapcsán beszélgettünk vele.
A
Gyermekkoromban egy ideig izgalmas kalandozás volt a buszozás, villamosozás, voltaképpen ennek köszönhetően ismertem meg Budapestet. Aztán ez elmúlt, viszont huszonévesen a BKV üzemi lapjánál kezdtem a pályát, és akkor előjöttek a régi emlékek. Azóta figyelemmel kísérem a témát, és már elég régóta szerettem volna valami hasonlóval előállni, de most jöttek össze úgy a dolgok, hogy ezt meg is valósíthattam. A BKV idén negyven éves, tulajdonképpen ez lett a könyv apropója. A társaság a rendelkezésemre bocsátotta fotóarchívumát, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna egy ilyen munkát letenni az asztalra.
A kimondottan szép kivitelezésű kötet meglehetősen gazdag képanyaga, a korabeli sajtóból vett rengeteg idézet komoly kutatómunkát feltételez. Mennyi ideig tartott a munka, és mennyire voltak hozzáférhetőek az anyagok? Milyen szempontok szerint történt a válogatás, mi kerüljön be a kötetbe?
Fontos volt, hogy „szép” könyv készüljön, ez a könyv tervezőjének, Harsányi Tamásnak az érdeme. Nem volt nehéz egymásra hangolódnunk, mivel már a gimnáziumban egy padban ültünk. Viszont ez az első közös munkánk. Ami a kutatómunkát illeti, úgy egy évet molyoltam a BKV irattárában meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, de szerencsére ebben is volt segítőtársam: Zsigmond Gábor, a BKV múzeumainak a vezetője, aki szaklektorként igyekezetett mindig a leghitelesebb forrásokat beszerezni.
Voltak-e a BKV-nak „igényei” a készülő munkával kapcsolatban?
Legfeljebb annyi, hogy jussunk el a mába. Én szívem szerint 1989-ben befejeztem volna a történetet, eddig tart ugyanis az az időszak, amire ma már kellő rálátásunk lehet. Egyébként nem volt semmiféle kontroll a cég részéről, már csak azért sem, mert ez nem a BKV kiadványa, egy független kiadó, a Jószöveg Műhely jelentette meg, és kifejezetten a „nagyközönségnek” szól.
A tömegközlekedésen keresztül megrajzolt kor egyben viszonyulás is az adott korhoz. A könyv nyelvezete tárgyilagos, ugyanakkor helyenként az olvasóra kikacsintó: itt-ott nagyon is ironizál a szocializmus – e helyütt a közlekedésre vonatkozó – defektusain. Mégsem a feltétlen szarkazmus uralja a szöveget, a nyelvezet nagyon is, úgymond, „méltányosnak” tűnik. E téren volt-e tudatos koncepció?
Teljes mértékben. Nem hinném, hogy csupán cikizéssel, viccelődéssel érdemi munkát lehetett volna végezni. Mindenképpen volt valamiféle felelősségem, hiszen ilyen jellegű könyv, tudomásom szerint még nem jelent meg.
A visszaemlékezések a közlekedés különböző korszakaira, eszközeire, embereire óhatatlanul nosztalgikus érzést keltenek. Milyen a viszonya – ha lehet erről tudni valamit – az embereknek például a járművekhez, vagy az ezekhez köthető emlékekhez, változásokhoz?
Azt vettem észre, hogy a múlt e tekintetben is megszépül. Amikor azon megy az anyázás, hogy miért nincs légkondicionáló berendezés minden járművön, hajlamosak a „kritikusok” megfeledkezni arról, hogy alig néhány évtizede még fürtökben lógtak az utasok egy-egy járaton. Mégis az életveszélyes kalandra senki nem emlékszik, arra annál inkább, hogy gyakrabban járt egy-két busz, meg hogy olcsóbb volt a jegy.
