Vegyesek a benyomásaim Jan Svìrákkal kapcsolatban. Az Olajfalók című 1988-as dokumentumfilmje frenetikus, műfajának igazi klasszikusa, a modernitáskritika groteszk világraszóló remekműve. Talán ezért hatott rám olyan kiábrándítóan a Kolja című '96-os játékfilm, mely annyira nyálas, hogy még Oscar-díjat is kapott. Ambivalens érzésekkel ültem be tehát a Csereüvegek című új Svìrák-film vetítésére.

A rendező a főszerepet, mint már oly sokszor, ezúttal is édesapjára, Zdenek Svìrákra osztotta. Ez a kijelentés azonban - formailag bármíly igaz - aligha állja meg a helyét. Az édesapa ugyanis egy személyben a film forgatókönyvírója, aki egyszerűen saját maga köré írta a történetet. Ez a munkamódszer már korábban is kiválóan működött, az Általános iskola, a Kolja és az Akkumulátor 1 után a Csereüvegek már a negyedik közös filmjük. 

Munkáikat látva ráadásul sokszor az az érzésem, hogy az elismerés vagy kritika, mely egy-egy jobb-rosszabb jelenet kapcsán fölmerül sokkal inkább a színész-forgatókönyvíró apát, sem mint a filmrendező fiút illeti. Az mindenesetre csekély kockázattal kijelenthető, hogy a Svìrák-filmek legalább annyira Zdenek, mint Jan munkái.

A Csereüvegek Josef Tkalounról, egy idősödő tanáremberről szól, aki nem ért többé szót tanítványainak legújabb generációjával, ezért inkább elszegődik egy boltba üvegvisszaváltónak. Tkaloun épp olyannak érzi magát, akár az üvegeket, melyeket rekeszekbe pakol. Kiürültek, haszontalanok lettek, újratöltésre várnak. Hősünknek azonban esze ágában sincs még megadni magát, épp ellenkezőleg, mindenáron helyre akarja tenni saját önbecsülését. Ráadásul még mindig őrjítően kívánja a nőket. A szőkéket, a barnákat, a vöröseket, valamennyit egyetlen kivétellel, ez pedig - nem nehéz kitalálni - a felesége. Tkalount egyszerre gyötri a vágy és a bűntudat, s mivel saját problémáját nem bírja kezelni, inkább a környezetében magányosan sínylődő emberek boldogságnak menedzseléséhez lát hozzá.

A film ebben az elemében kisértetiesen emlékeztet az Amelie csodálatos életére, csakhogy ami annak a filmnek a gyönyörű Párizs, az ennek a festőí Prága. (Bárcsak Budapesttel kapcsolatban is le lehetne írni efféle jelzőket. Bár hol van manapság az a magyar film, mely asszociatív viszonyba kerülhetne az Amelie-vel vagy akár a Csereüvegekkel?! Nos, amilyen a város, olyan a filmgyártása.)

Svìrákék kiválóan mutatják be a vásznon férfi és nő kapcsolatának dominancia-libikókáját. Remekül nyomon követhető, hogyan engedelmeskedik kénytelen-kelletlen az emberi ego a bevonzás-elengedés örök és megmásíthatatlan törvényeinek, épp ahogy a nemi szervek a hormonok játékának vagy az emberi szív a szeretetnek és együttérzésnek. Ebben a filmben a főhőst e három szálon mozgatja egy láthatatlan bábos, mozdulatai így legtöbbször esetlenek, személyének derűjéből mégis sugárzik egyfajta harmónia. Az idős emberek csetlés-botlásának valamennyi bájával és rengeteg humorral fegyverzi le az egyszeri mozilátogatót Zdenek Svìrák a nyugdíjaskorú tanár szerepében.

A Csereüvegek egy hamisítatlanul poszt-kádári (vagyis Csehországról lévén szó helyesen: poszt-husáki) film. Az egész életüket az államszocializmusban leélt generációk beilleszkedés-képtelensége az újkapitalista gazdasági és társadalmi viszonyrendszerbe az egész előadást végigkiséri. A film mélyen humánus világa nem csupán a testiség mindvégig fojtogató kisértését ellenpontozza, de bensőségessé is teszi a moziban zajló száz percet. Kedves és szép film a Csereüvegek, aminek kifejezetten jót tett, hogy a Svìrák család megtalálta és kicserélte azt az üveget, amiből a Kolja című filmben még valami nyúlós-nyálkás folyadék csöpögött.