Közvetíti, átadja és ő maga is fogyasztja a kultúrát. Képernyőn van, cikkeket ír és árveréseket vezet. Vibráló személyiség, aki hisz abban, amit csinál, de nem akarja megváltani a világot. Winkler Nórával, a Magyar Televízió műsorvezetőjével beszélgettünk.
- Az egyetemen angol mellett a filmelmélet-médiapedagógia volt a második szakom és a csoporttársaimmal dolgoztunk egy Metropolis című filmes folyóiratnak. Diploma után pedig az Octogon magazinhoz kerültem. Elég hamar lapigazgató lettem, az volt a feladatom, hogy az egésznek a praktikus, gazdasági részét vigyem, de közben érdekelt az építészet és a dizájn. Ez nagyon izgalmas világ, érdekes emberekkel. Mindig is tudtam, hogy szeretnék interjúkat csinálni, itt kezdtem el azzal foglalkozni, hogy hogyan is kell írni, miben más az élő szöveg és a nyomtatott anyag, hogy kell úgy írni, ami olvasva működik.
Mennyi ideig tartott az Octogonos időszak? Miért lett vége?
- Öt évig. Az utolsó években párhuzamosan ment a rádiózással. Mellette el kezdtem árveréseket vezetni a Kieselbach Galériának és ez hozta magával az intenzív érdeklődést a művészettörténet és műkereskedelem iránt. Közben elindítottuk az Artmagazint, amit azóta is csinálunk.
Ha jól tudom nyáron Londonban töltöttél néhány hetet.
- Igen, egy nyári egyetemen tanultam, a Sotheby’s egyik olyan kurzusára jártam négy hétig, ami a művészeti piaccal foglalkozott. Azt éreztem, hogy érdekel, hogyan működik, szeretnék róla többet tudni. Jó volt valamivel intenzíven, elmélyülten foglalkozni. Vágytam egy olyan helyzetre, ahol nem kell azonnal reagálnom, hanem figyelhetek, tanulhatok.
Hogy csöppentél bele az árverések világába?
- Kieselbach Tamással régóta vagyunk jóban. Kezdetben - leginkább mert jó szórakozásnak tűnt - tárcsaolvasó voltam az árverésein. Ez azt jelenti, hogy az árverésvezető mellett áll valaki, aki a végén elmondja, hogy az adott képet hányas számú tárcsa vitte el és mennyiért. Eleinte azért izgultam, mégis ott ül párszáz ember a Vígszínházban, de úgy éreztem, ezt a feladatot meg tudom oldani.
Kívülről akár könnyűnek is tűnhet, de árverést vezetni nagyon összetett és komoly koncentrációt igénylő munka. Nem ijedtél meg, amikor felkértek erre?
- Nemhogy nem ijedtem meg, hanem nemet mondtam. Megugorhatatlannak tűnt az elején. Végül azzal győztek meg, hogy van elég idő felkészülni és szakértők is segítenek majd. A legtöbbet egy kommunikációs trénerrel gyakoroltunk, de elmentünk Londonba is árveréseket nézni, sokat készültem. Nyolc éve csinálom, de a tréningeket előtte nem hagyom ki.
Szerinted mennyire lehet színházi élményhez hasonlítani egy árverést?
- Maximálisan. Az egész helyzetben van valami teátrális. Tétjátszmák folynak, van az egésznek egy pszichológiája, csomó gyönyörű kép, nagyon sok pénz és a Vígszínház mint keret. Izgalmas látni valakinek az arcán, hogy már rég kiszállt volna, de mégsem teszi, mert másvalaki beszállt és harcban állnak épp. Mindig figyelem, mikor érnek el a licitálók arra az árszintre, amit otthon maguknak megszabtak. Aztán a részvétel, az élmény miatt nagyon sokszor licitálnak tovább. Imádom azokat jeleneteket a Kieselbach árveréseken, amikor a pasik licitálnak, elérik ezt a belső limitet, majd a feleségükre néznek és elkezdődik ez a játszmázás, hogy „csak még egyet”. A másik kedvencem, amikor a feleségek lehúzzák a férjeik kezét.
- Az Octogonnál dolgoztam együtt Torma Tamással, a Kultúrház egyik szerkesztőjével. Mikor eljöttem az Octogontól, vezettem a tévében egy kulturális híradót. Ekkor már ment a Kultúrház délutánonként és hívtak, lenne-e kedvem velük dolgozni. Szívesen, mondtam, mert nagyon tetszik a műsor, de majd ha jobb sugárzási időben lesz. Azt gondoltam, ha ez a szerkesztőség összerak valamit, ami fogyasztható és én is komolyan veszem, sokat dolgozom a sikeréért, kell, hogy az intézmény, a műsor megrendelője maga is komolyan vegye és jó műsorsávot adjon neki. Szerintem ez elvi kérdés.
Mit gondolsz arról a változásról, ami a Kultúrházzal történt?
- Kétféleképpen tudok válaszolni. Egyrészt engem szerencsésen érintett, mert a korábbinál hosszabb időben, 45 percben vasárnap koraeste csinálhatok egy műsort. Ugyanazokkal az emberekkel, akikkel az elejétől kezdve dolgozom és ez nekem nagyon fontos. Másrészt sajnálom és a közállapotokat tökéletesen tükröző történetnek látom. Megépült egy brand, mintegy magától. Friss közelítéssel nyúlt témákhoz, alaposan, szellemesen és érthető hangvételen. Jó szerkesztők, operatőrök, rendezők és vágók munkája révén. A tévé ma már nem tudja a korábbi műsorhosszban finanszírozni. A napi adás tíz percben, ajánló jelleggel fut – elemzés, mélység ebbe a hosszba nem fér bele. És egy másik stáb készíti, óhatatlanul más szellemben, csak a név ugyanaz. Ha ironikusan akarok fogalmazni, ez csodásan unikális helyzet. Mindkét válaszom mellé pedig érdemes odatenni, a kereskedelmi tévéken szinte sehogyan nem jelenik meg kultúra. A közszolgálatinak persze ez kötelessége, de alapvetően jó, hogy van ez a kulturális műsor. Rengeteg frusztrációt lehet összeszedni, ha az ember olyasmiken gondolkodik, amire nincsen semmilyen hatása. Én szeretném jól érezni magam, és azt megélni, hogy egy jó csapattal jó színvonalú műsort csinálunk, még mindig úgy, hogy forgatni is jó együtt és kimenni ebédelni is, és idióta helyzetekben túlélni is.
A Ti vasárnapi Kultúrházatok esetében, az, hogy ugyanazok az emberek csinálják, nem hordozza a veszélyt, hogy a műsor egysíkúvá, szürkévé válik?
- Mindenkiben mozog egy belső egyensúlyigény, hogy ne csak a saját érdeklődésünk legyen a műsorban, hanem minél szélesebb spektrumot mutassunk meg. Kevés stáb utazik annyit témák után, mint mi. Holnap Kecskeméten forgatok, csütörtökön Pozsonyban, a kollégáim az elmúlt napokban szanaszét az országban, továbbá Münchenben, Marosvásárhelyen és Frankfurtban dolgoztak. Szerintünk úgy is érdemes megmutatni valamit a mi kultúránkban, hogy párhuzamba kerül egy hasonlóval, amit egy máshol élő társaság erről gondol.
Ha az ember hosszabb ideje csinál valamit, akkor ösztönösen keresni kezdi, hogy lehetne az a dolog egyre kényelmesebb a számára. Dolgozni kell a rutin ellen. Azt érzem, hogy nálunk nincs elkényelmesedés. Nyilván sokkal egyszerűbb lenne egy három utcával arrébb lévő galériában leforgatni mindent. Ezt nem úgy mondom, mintha ezért nekünk kitüntetést kellene adni, de látom, e körül a műsor körül van az a morál, ami megnyugtat.
Mennyire „adható el” a kultúra egy ilyen műsorban?
- Szerintem nagy előnye a Kultúrháznak, hogy érthető, átélhető, emberközeli módon akar témákhoz nyúlni. Bizonyos esetekben ez könnyű, de van amiről a kultúrát rendszeresen fogyasztók is úgy gondolják, na ez szűk körnek lesz csak érdekes. Ezek az izgi feladatok. A Mahler ünnepről például olyan anyagot csináltunk, ami nem csak egy komolyzenét nagyon értő és ismerő ember számára volt érdekes. Fischer Iván mesélt arról a hihetetlenül feszült állapotról, amit Mahler művei ráraknak. Ezt próba közben azzal vezeti le, hogy bekészít magának egy csomó répát, amit elrág dühében. Na. Így be lehet menni a néző agyába –, hogy idegbajt kapsz, mert valami annyira feszültté tesz, az már otthonos, ismerős. A Mahler ünnep nem csak egy plakát , amin rajta van, hogy mikor és hol lesz, hanem vannak mögötte emberek, akik szenvedélyesen birkóznak ezekkel a művekkel, magukkal, egymással. Megelevenedik egy zeneszerző, a maga mániáival és szokásaival. Vannak olyan témák – például a dizájn – amik könnyen eladják magukat. Egy Mahler ünnep nem ilyen. Az az igazán izgalmas, hogy egy adott közönségnek hogyan beszélj úgy egy témáról, hogy ne menjen el mellette.
Szerinted ez valóban működik?
- Igen. Én ebben hiszek. Az egész világot nem lehet megváltoztatni, nem is kell. Az fontos, hogy egy ember, egy üzenet, egy műsor a saját hatósugarában hasson. Többször meséltem már, mert szerettem, amikor pár éve egy bevásárlóközpontban odajött hozzám egy fiú, hogy én én vagyok-e, és hogy nagyon szereti a műsort, mert sok olyan dolgot lát benne, amiről nem gondolta volna, hogy érdekes lehet. Ez már csillagos ötös. Kérdeztem tőle mivel foglalkozik. Chippendale táncos volt.
Ha holnaptól nem lennél képernyőn, rosszul érintene?
- Akkor igen, ha nem érteném miért történik. Ha úgy kerülnék le a képernyőről, hogy jól végzem a dolgom és a műsor is hozza a várt nézettséget – ez ma 180-200 ezer néző stabilan. Egy mozifilm örül 30 ezer nézőnek, egy könyv vagy egy nagyobb kiállítás párezer vásárlónak, ugye ez a piac, amin működünk. Ha nem próbálhattam volna ki, nem élhettem volna meg, hogy forgatok, interjúkat csinálok, műsort vezetek a tévében, nem lett volna jó, mert vágytam ezekre. De szerencsére megtapasztaltam. És vannak még terveim.
