Mit kapunk, ha összeeresztünk két ex-VHK muzsikust, egy progresszív metalon edzett dobost, egy kobzost és egy Indonéziát megjárt énekesnőt? Biztos, hogy valami abszolút nem szokványosat. A Yava bemutatkozó albuma ennek ellenére - vagy éppen ezért - nagyon is hallgattatja magát.
Vagyis összejött öt mindenfelé szerteágazó zenei hatásokkal rendelkező ember, akiknek együttműködéséből valami igazán érdekes és izgalmas született. A folcore roppant találó jelző: valóban folk ez a zene rengeteg magyar, török, indonéz, arab és még ki tudja, milyen népzenei dallammal, bizarr hangszerek egész hadseregével, egyáltalán nem szokványos ritmusokkal. Emellett pedig azonos súllyal figyel ott benne egyfajta féktelen hardcore/punk fésületlenség, arcbamászó dinamika, amitől annak is simán leeshet a tantusz, aki életében nem hallott még semmiféle népzenét. A muzsika tehát ugyanolyan színes, eklektikus és forgatagszerű, mint a lemez borítója, tipikusan az a fajta, amit elég nehéz szavakkal érzékeltetni, és valószínűleg élőben jön át leginkább mindaz, ami benne van. Márpedig elég sok minden van benne: simán megfér egymás mellett a magyar és az indonéz népzene, nem oltják ki egymást a dél-kaliforniai dallamos punk gitártémák meg az ötszáz évvel ezelőtti reneszánsz motívumok, és így tovább.
Aki most azt hinné, a Yava a nyitottság jegyében valami orbitálisan nagy, rendszer nélküli, áttekinthetetlen káoszt produkál 37 percen keresztül, hatalmasat téved. A lemez pont azért tud ennyire egységes lenni, mert gyakorlatilag minden belefér, még ha ez ellentmondásosnak is tűnik. Helyén van az összes részlet, ráadásul amennyire az egy ennyire eklektikus zenétől telik, annyira fogható is az adás mindenféle különösebb rákészülés nélkül. Rengeteg a fejet-lábat azonnal beindító ütem, az alattomosan fülbemászó, mágikus dallam – halld például a nyitó Szerelem sodró tempóit vagy a Gen 3:6 megigéző, meseszerű harmóniáit –, ráadásul kifejezetten jól eltalált dinamikai ívet ír le a lemez, és emiatt leginkább egyvégtében hallgatva működik. Nyilván lehet hatásokat találni, ha az ember nagyon akar, az például eléggé üvölt innen-onnan, hogy a System Of A Downt eléggé szerethetik – akár konkrét dallamfordulatokból is –, de az ilyesmi akkor lenne probléma, ha nem lenne mellette egyéni ötlet. Márpedig ezt egészen biztosan nem lehet rásütni a Yavára. Ráadásul itt nincs torokátharapó politizálás, mint az örményeknél, sokkal inkább karneváli, néha ugyan sírva-, de vigadós az összkép. A tarkaság egyébként szövegi téren is jellemző, három a tizenkettő közül eleve népdalszöveg, de akad török, indonéz és a már nem is létező galeo nyelven írt vers is a dalok között.
A digipack kiállítású CD-t nemcsak kézbevenni jó, de az album hangzása is kiemelkedő, különösen a ritmusszekciónak van olyan kellemes húzása, amitől egyből bizseregni kezd a hallgató hátsó agyféltekéje. Talán egy kis extra kosz elfért volna még a megszólalásban, a gitárok például lehetnének kicsit harapósabbak – ha már ugye punk –, de ez már inkább csak kötözködés, mint tényleges hiányosság. A lényeg, hogy itt egy újabb magyar debütáló lemez egy olyan zenekartól, akik a maguk kavalkádszerűségében is teljesen kiforrott hangzásképpel, határozott elképzelésekkel rendelkeznek, és ami a legfontosabb, képzett muzsikusagyuk dacára is ösztönből, zsigerből zenélnek.
