A „Pszichoszínház” elnevezés talán elsőre elrettent – pedig igazából nem akar bántani minket a színészek improvizációit egymás után fűző pszichoterapeuta, Bácskai Júlia. Sőt: alkalmat ad arra, hogy beszélgessünk, előadás közben, után, egymás közt, magunkról. Teljesen rögtönzött jókedvvel mindezt – a hétköznapok dobozaiból kibújva.

Milyen apropóból találkozunk pont itt a Gödörben december elsején?

Diákoknak szánt előadást hoztunk, merthogy ma van az AIDS világnapja, ehhez kellett írnom egy történetet. Mindig új történetet írok: a mostani a „Szex és szabadság” tematikáját dolgozza fel. A felelősségről szól, hiszen bárki veszélyben lehet. Itt nehéz eltalálni azt a határvonalat, hogy az előadás ne legyen túl didaktikus, ne ijesztgessen, de azért lehessen nevetni, a színészek kapjanak elég játékteret.

Többféle előadástípust ismerünk a repertoárodból.

A témákat sokáig dédelgetem. Van, amikor a konkrét cím adja az ihletet, viszont különböző dramaturgiára fűzöm fel a történeteket. Bevált alap például a mai előadás is, amikor a főhős életében szereplőket a másik színész jeleníti meg. Sok-sok olyan előadásom volt, ahol nem egy szereplő élete megy végig, hanem egy témához, mint például a sértődés, vagy „nem találom a helyem”, több forgatókönyvet, helyzetet jelenítünk meg. Volt néhány happening-jellegű előadás is, ilyen lesz most remélem tavaszra a 200. is, amikor több színész is szerepel a színpadon és mindenkinek dolgoznia kell.

Sokféle helyre bejáratos vagy már. Van olyan közönségréteg, ami tipikusan „vevő” a pszichoszínházra?

Nem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy nem a korosztálytól, nem a meghívott színésztől, iskolai végzettségtől függ, hogy kit találunk el. Végül is mindenki minden előadásban felfedezhet valamit, ami részben róla szól; és mi mindenhová elmegyünk, ahová hívnak.
Van-e valamilyen hagyománya annak, amit csinálsz?

Sok alternatív színházi produkcióban voltak, vannak improvizatív elemek, betétek, vagy akár az egész előadás improvizációk sorából alakul ki, de hogy az egész este csak rögtönzésre épüljön, nagyon ritka. Mindeközben történetek alakulnak ki, megoldások születnek, aminek nagyon nagy háttérmunkája van. Én egy-egy előadáson tényleg heteket gondolkozom, dolgozom. Készen, előadva pofonegyszerűnek tűnik, de addig nagyon sokat csiszolgatok az anyagon, hogy a legerősebb konfliktus, a legélesebb szituáció kerüljön bele.

Sok néző találgatja, hogy hogyan készül el egy előadás.

A színészek fellépés előtt két-három nappal kapják meg a forgatókönyvet, de csak fél órával közvetlenül az előadás előtt jövünk össze. Ekkor vesszük végig az egészet, és építjük be a kellékeket, amelyek segítik a jelenetet. A forgatókönyv nagyon rövid, pár mondatból áll egy-egy jelenet, de aztán akár egész részletesen kifejtem, hogy mi miért történik. A színészek gyakran kérdezik, mire fussunk ki, mi legyen a vége, amit viszont pszichológiailag rájuk bízok, mert amit egy aktuális helyzetben ők hoznak ki magukból, az lesz hiteles. A való életben sem tudjuk megjósolni a reakciókat, tehát mi is sokkal többet improvizálunk. A színészek örülnek a szabadságnak, amire a hagyományos színházi struktúrában nem biztos, hogy van lehetőségük, annak ellenére, hogy a próbafolyamatban minden bizonnyal van kreatív terük. Én nagyban támaszkodom a színész humorára, rögtönzőképességére, szókincsére, a műveltségére, tapasztalataira, ami színészenként nagyon különböző. Rájuk is érvényes a mottó, hogy „nem a te életedet boncolgatjuk, de beletrafálhatunk”, attól függetlenül, hogy a színész magénéletét szintén tapintatosan, távolságtartóan kezelem. 

Volt már olyan, hogy személyesen is „beletrafáltál” egy szereppel a színészbe?

Igen, de nem kérdeztem meg utána, hogy mi történt. A színészek is azt mondják, hogy változnak előadás alatt, hogy válaszokat kapnak bizonyos kérdéseikre, megszabadulnak saját indulataiktól, hiszen sokat foglalkozunk olyan alapvető érzelmekkel, mint a szorongás vagy az agresszió, illetve problémákkal, mint a függőség. De ez annál tapintatosabb szakma, minthogy kikérdezzem előadás után. Nekem sokat ad egy előadás, azt hiszem, nagyon jó közönség vagyok. Rendkívüli módon élvezem, hogy megszólal, amit elképzeltem, és újabb gondolatokat kapok. Egy-két téma persze saját életemből való, úgymond „Bovaryné is én vagyok”, de az nem azt jelenti, hogy pont azt, pont úgy visszük színre. Jelenleg fontos számomra „A másik arcod” című előadás, ami a most megjelent könyvemre épül, ahol is egy zárt, gátlásos embert pszichoterapeutaként eljuttatok egy kiegyensúlyozott állapotba. Szerdán a MERLiNben pedig az „örömanyák” előadás foglalkoztat engem is: hogy két különböző család egy újonnan születő harmadik életében milyen szerepet vállal.

Hány színésszel dolgozol együtt?

Most már közel hetvenen vannak, szinte mindenki többször dolgozott már velem. Nagyon különböző színészekről van szó, és ez is izgalmas dolog. Azt tapasztaltam, hogy a második alkalommal sokkal nyitottabban tudják felvállalni magukat a színpadon, de csalódni még sosem csalódtam.

Nemcsak a színésznek, a nézőnek is kínálsz egyfajta szabadságot, hiszen bekapcsolódhat az előadásba.

Nézőként én személy szerint utálom, ha lefröcskölnek vagy az ölembe ülnek. Viszont minden előadásba megpróbálok beépíteni egy olyan részt, ahol beszélgetek a nézőkkel, miközben igyekszem ügyelni arra, hogy a színész személye ne keveredjen össze a figuráéval, akit épp alakít, illetve hogy a nézőnek ne kelljen direktben interaktivitást mutatnia, annak ellenére, hogy a mi esetünkben szó sincs a hagyományos értelemben vett kukucskaszínházról: a nézők végig teljes megvilágításban ülnek. Olyan előfordul, hogy meg lehet szavazni a folytatást, de a legjobb az, amikor a közönség mesél magáról, akár az előadást követően. Én magát a beszélgetést tartom ebből fontosnak, mert nagyon hiszek benne. Véleményem szerint nincs hol, nincs mikor és nincs kivel beszégetni – még a családokban, iskolákban is szinte kihalt műfajnak számít. A chat vagy a beszélgető show-műsor nem kifejezetten ez a közösségi műfaj, mégha olykor úgy is tűnik. Úgy gondolom, őrizni kell annak a hagyományát, hogy az emberek szóba tudjana állni egymással, hogy vitára, egymás megértésére is nyíljon lehetőségük. Ez néha nagyon jól sikerül; viszont van, amikor nem jó kérdést, esetleg nem a megfelelő pillanatban teszek fel, vagy a színház frontális adottságai nem alkalmasak egy beszélgetésre – de ez nem baj.

Hova jársz színházba?

Nagyon szeretek színházba járni és színészekre vadászni. Persze utóbbi csak vicc. Szeretem a színházat, évi ötven-hatvan előadást biztosan megnézek, de megvannak azok a helyek, ahová szívesen megyek el. A „polgári” színház nem érdekel annyira, ami nem jelenti azt, hogy nem nézem meg, de igazából az alternatív színház nyűgöz le.

Befogadói oldalról a szakma, mind a pszichológia, mind a színház oldaláról hogyan viszonyul a tevékenységedhez?

Én „hivatásos outsider”-nek hívom magam. Amikor főállású iskolapszichológus voltam és cikkeket is írtam, inkább azt mondtam, hívjanak népművelőnek, de a népművelők közt pszichológusnak éreztem magam. Kilenc éve színházcsinálóként is alkotok, de ettől nem gondolom azt, hogy a színház bennfentes szakembere volnék. Ettől függetlenül a szakma mutathatna nagyobb érdeklődést, hiszen az eddigi körülbelül 170 előadás nyitott ajtókra talált a közel huszonezer nézőnél, miközben nekem semmi támogatásom sincs közpénzekből, színházaktól, nem nagyon vagyok jelen a sajtóban, nem kaptam díjakat. Persze nem lehet bedobozolni azt, amivel foglalkozom. Melyik dobozból hívjam a szakembert, ha magam is egész életemben tudatosan egyensúlyozok a tudományágak és tevékenységek között? Abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy erőltetett a pszichoszínház és nem jut eszembe új gondolat, abba fogom hagyni. Addig pedig élvezettel csináljuk.